Mariay Ödön - A Rákóczi harang

Színmű 3 felvonásban. Megjelent a Táltos kiadásában. Először adták a Nemzeti színházban szeptember 27-én

Mariay Ödön, aki az utóbbi években többször feltűnést keltett novelláival s aki egyúttal tíz éves színi kritikusi múltra tekinthet vissza, erős kritikai érzékét épp úgy elárulta novelláinak, e finom ötvösmunkáknak műgondos veretével, mint ahogy kritikáiból mindig kivilágított a művész szeme.

Meg volt tehát benne mind a két feltétel, hogy komoly és értékes művet kapjunk tőle, ha most a színpaddal is megpróbálkozott. Hogy e próba nem sikerült teljesen, az nem az író tehetségén, mint inkább tehetsége irányán múlt mert a detail-rajz és a pasztell színek finom ecsetű művésze csak nehezen érvényesülhet a rikító festékek és hangos szavak világában. A színpad perspektívája plakát-stílust kíván, e kifejezés művészi értelmében. Mariay a színpadon se tagadta meg magát s a közönség lelkes tapsa az íróművésznek szólt.

Most, hogy színdarabja eredeti szövegében a Táltos kiadásában (jó későn) megjelent, még feltűnőbbek egyenetlenségei: elnyújtott, de olvasva korántsem fárasztó párbeszédei, a rivalda világításához alkalmazkodni nehezen tudó, talán nem is akaró irodalmisága, mely a színszerűség rovására arra készteti az írót, hogy a jóízű mesélgetésben elidőzgessék s az alakok rajzánál nagyon is elmerüljön a részletekben.

---

De ezzel együtt erősebben kiérzik és feltűnik a mű sok jelessége is: tiszta költőisége, finom invenciója, lélektani alapozása, a felépítés nemes egyszerűsége, reális színű környezetrajza, a jól meglátott alakok jellemzésében megnyilatkozó biztosság, gyökeres és ízes magyar nyelvének erőteljes zengése és halmozás nélküli gazdag ornamentikája, szóval mindaz, amiből a színészek játéka, a színpad sok mindent elhomályosított. A műértő olvasó elképzelésének az író annyi anyagot nyújt, hogy az előadás csetlés-botlásaitól meg nem zavarhatólag bizonyára sok élvezetet fog a színműben találni mindenki, aki színdarabban is irodalmat: nyelvben kifejezett művészetet keres.

Végezetül nem fojthatok magamba egy dramaturgiai megjegyzést. Sok kritikusa drámaiatlannak találta Mariay darabját, még pedig azért, mert a színmű cselekvényének menetét az alakoknak ellentétes helyzetekbe állítása, sorsa fordulása, vagyoni virulásból romlásba, szegény sorból gazdagságba jutása határozza meg. Mert a cselekvényt nem a jellemek fejlődése fejleszti, mert az alakok csak sorsuk változásainak fordulóin kerülnek egymással szembe s a cselekvénynek felvonásközökben lefolyó mozzanatait elbeszélés pótolja. Szóval: a színdarab nem dráma, csak színpadra vitt regény, vagy novella.

Az indokolás ténymegállapítása helytálló, de a következtetés téves, vagy legalább is egy olyan dramaturgiai elvnek erőszakolása, mely csak a shakespeari dráma típusára figyel s nem ügyel a görög tragikusoktól levonható tanúságokra. A shakespeari dráma kétségkívül a jellemek útján fejleszti a cselekvényt, de a görög drámában a jellemek változatlanok, hajlamaik, szenvedélyeik nem módosulnak, csak sorsuk fordul jobbra, vagy balra a cselekvény, az önmagából fejlődő cselekvény fordulatai szerint. És merheti-e bárki is a görög tragikusokat a drámai hatás szempontjából a Shakespeare recipéjét követők mögé állítani? Aligha.

Dóczy Jenő