|
Pilisi Lajosról
Az élőknek meg van az a fölényük, hogy a holtak szó nélkül eltűrik, amit róluk mondanak.
Inkább azokban sajog tovább, akik közelről sokat voltak vele együtt, akik barátságban éltek vele és tiszta érzéssel szemlélték, hogyan feszíti meg magát kifelé, hogy helyet szorítson magának az életben és hogyan viaskodik magában belül folyton, hogy ellentétes és végletes természetéből és mindenféle belső akadályaiból kiforrassza a tiszta embert és a tiszta írót.
Senki sem nevezte ki. Maga nevelte magát hadiriporterré. Egzisztenciája akkor válságban volt, beledobta magát a Kárpáti viharba. Egészen váratlan és új hangú munkásságot kezdett. Aki ismeri "Ezüst Mezőkön" című, még pécsi színészkedése idejéből való verseskönyvét (régi és modern hangok, eredetiség és sablon), meg fogja találni az összefüggést. Ott is sok a biblikus, a patetikus, a dörgő!
Az a végítéletes hang és pátosz, mely kárpáti harci tudósításaiból, távirataiból kiorgonál, a kárpáti háborúnak a lélegzete, de neki benső költői énje is volt. Sokszor megpróbáltam valami szerves elgondolását felépíteni annak, hogyan jutott bele a kárpáti tusába, hogyan csinálta ott a maga dolgát? De ez a kép mindig félbe marad bennem, ő is mindig ködben hagyta hadi tudósításainak a technikáját. Annak a módnak, ahogy kárpáti tudósításait megszerezte, nem volt semmiféle receptje, hagyománya.
Ez a mód részben túlesik a realitásokon, mint ahogy túlesik azon a Kárpátok megvédése: a szintén lehetetlen és elképzelhetetlen dolgoknak ez a megvalósulása. Nemcsak táviratokat és táviratszerű tudósításokat küldött erről a harcvonalról - ahol minden pillanatban el kellett dőlnie a kérdésnek: lesz vagy nem lesz Magyarország? - de novella formájú riportokat is, emberekről, eseményekről, helyzetekről. Agya ekkor nagyon érdekes folyamat színhelye volt. Pilisi akkor kifelé még egyáltalán nem volt elbeszélő író. Ennek a kezdeteit csak magában hordozta.
Ez a még kifelé nem jelentkezett író, a riporter és a színész - természettől színjátszó, aktor volt - a legszövevényesebben forrtak egybe. A komédiás, mint valóságba élte magát bele az írói elképzelésbe és a riporter - a valóságnak elmondója! - mint valóságot vette át az elképzelést, melyben akkor már maga is, mint realitásban hitt. Így keletkezett legjobb katona-rajzainak egyike: A lajtsom (Landsturm.) Maga mondta el, mikor egyszer kárpáti riporterségét dicsértük: - Pedig az nem is riport, hanem novella! - Örült, mert írósága igazolását találta a dicséretben.
Riport-könyve három is megjelent: Kárpáti harcok, A megrohant és fölszabadított Erdély, Uzsoki csonthegyek. Sok nagyon szép fejezet van ezekben a könyvekben és talán egyszer összegyűjti valaki a teljes darabokat, mert azok irodalmunk új történetébe tartoznak! Az írót csak most sajtó alatt levő regényéből fogjuk jobban megismerni és leolvasható lesz a teljes mértéke. Ezt a regényt hallatlan erőfeszítéssel egész éjszakákon át írta. Az elmúlás annyira a sarkában volt, hogy az író és a lappangó halál versenyt futott egymással. Mégis befejezte. Szeretném, ha regénye tiszta és kész munka lenne! Ez a munka-keménysége hozzátartozott egyénisége legbecsesebb vonásaihoz. Meg akarta mutatni, hogy mit tud és meg akarta a családja fenntartására szükséges pénzt keresni. Ő is szenvedő, dolgozó és becsületes újságíró volt. Családja alatt nemcsak a feleségét, a kedves Borikát kell érteni, aki a finom önfeláldozás martiriumát élte át hosszú betegsége alatt és két életre valót megszenvedett! Mint vidéki színigazgató már egyszer nősült és elvált.
Ebből a házasságból három gyermeke született, akik különböző helyeken voltak ellátásban. Sokszor megrohanta a gyermekeiért való fájdalom és a bűnbánat erejével szenvedett. Az ilyen szenvedés mélyen marcangolta, de annyira helyt akart állni, versenyt akart futni, hogy az élet mindenféle lendületei kivetették az ilyen lírai ernyedtségekből.
Ha nem volna olyan közel, ha nem érezném sokszor, hogy az egész halál meg sem történt és egy napon öt órakor megint ott fogom találni a szerkesztőségben székén ülve, ha egyáltalán tudnék sötét halála által beborított egyéniségéhez hozzányúlni, akkor azt kellene mondanom: - Szegény Lajos! Meg kell téged egy regényben írnom! De azt mondják akik olvasták, hogy posthumus regényében megírta önmagát.
Aki sokszor űzte ki magából azt a krakélereskedni akaró fiatal embert is, aki a vérmérséklet, a vidéki verekedő szerkesztő, a vidéki színészdicsőség hagyományaiból összeállva, ki-ki akart még az új Pilisiből is szólni. Hogy "Jó napot" helyett "Kezét csókolom"-mal köszönt férfiaknak is, nem volt véletlenség.
Ez a furcsaság, ez a grimasz Aranyos Maróton, vagy Vág-Besztercén kiegyenlítette azt a szellemi fölényt, melyben a vidéki másodosztályú színigazgató a maga vidéki szolgabíró, ügyvéd, földbirtokos zsöllye-bérlőjével volt, anélkül, hogy a bérlő úr megsértődhetett volna. Ezt a köszönést felhozta Lajos Budapestre is, részint mert már megszokta, részint mert tudta, hogy ez itt érdekes. És nem volt olyan elfogult, hogy ne tudta volna, hogy az érdekesség már egy része a sikernek. Jó élet-ösztöne volt, mégis azok közül való volt, akiknek nagyon sokat kell dolgozni és küzdeni!
Törekedett a sikerre, mert intellektusa fölfelé hajszolga. Pilisi színész és lírikus volt, tudott mint Hamletben a színész: Hekubáért sírni. Szerette dolgait felolvasni, mert szerette a szép mondatot. Mint a radikális párt titkára, közelebb jutott a szociális megismeréshez. Legértékesebb pillanatai azok voltak, mikor mindenféle élet-taktikán keresztülrontva, fölmerült benne a teljes, tiszta és jó ember, mikor ettől maga is könnyig megrendült és meghatódott, amikor szeretni tudta magát és nagyon szeretni való volt ezekért a nagy emberi pillanatokért...
Barta Lajos |