|
Krisztus, vagy Barabbás?
Kosztolányi Dezső- Karinthy Frigyesről
Bíráló szemmel nézi az eseményeket és körülbelül olyan igazságokat mond, mint az őrültek közt az épelméjű, döbbenetesen egyszerű és ésszerű megjegyzéseket, melyekre az őrültek társasága semmiképp se jött volna rá. Ír például egy kis cikket a hazáról, elválasztja a hazafiság és a hazafiaskodás fogalmát, a fajszeretetet a nemzetieskedéstől, melyek annyira különböznek egymástól, mint a krisztusi jóság a papuralomtól.
Erről a tárgyról okosabb és ötletesebb írást nem olvastam. Másutt egy bibliai példázat formájában a tömeget mutatja be, melynek összetevő elemei, az emberek külön-külön okosak, jóságosak és kedvesek, együtt azonban ostobák, gonoszak és utálatosak, olyanok, mint a mai és mindenkori emberiség.
A színházról egy megjegyzése: "Kép és szobor többet ér nekünk, mint az ember, akit ábrázol - és drágább nekünk a színész, mint a hős, akinek álarcát arcára vette.") Mindegyik írásában egy gondolkozó lép elénk, aki nincs se a jobb, se a bal oldalon, semmiféle elfogultság nem köti s önmagával is viaskodva keresi az igazságot. Demokrata? Arisztokrata? Haladó? Maradi? Micsoda korlátolt kérdések és pártpolitikai szempontok. Igazi kiválósága éppen a merészség, hogy független akar és tud lenni minden korláttól és előítélettől.
Fentebb azt állítottam, hogy ebben a könyvében a logika viszi a vezérszerepet. Kijelentésemet általánosíthatom. Karinthy egész munkásságának a józan ész, az ésszerűség az ihletője és létrehozója. Akik felületesen ítélkeznek, lehet, hogy ezt csak afféle tetszetős paradoxonnak tartják s tudom, váltig csodálkoznak azon, hogy épp azt az írónkat nevezem leginkább logikusnak és legkeményebben ésszerűnek, ki a humorban tótágast állít mindent és irodalmi karikatúráival évekig nevettette az országot, másrészt pedig komoly novelláiban kaput nyitott a végtelenségnek s polgárjogot adott a túlvilágnak, a fantasztikumnak.
Mögötte még semmiféle alkotás nem állt. Ez a fiatalember azonban gondolati kiválósága folytán mégis így érkezett az új irodalom ünnepére, mint józan a részegek közé. Első szava gáncs, de tele megértéssel és bámulattal és jóindulattal. Mert annyiban is kritikus, hogy alázatosan tiszteli és megérti mások munkáit. Ebből az ujjongó megértésből fakadtak az irodalmi karikatúrák, melyek nélkül az újabb magyar irodalom - főképp az impresszionista és szimbolista - képe nem lenne teljes.
Munkássága tisztította a fogalomzavart, fékezte a modorosságot, leálcázta a tehetségtelenséget, elnémította az utánzók hadát, hatása pedig - nem a közvetlen, de a közvetett - egyenesen lemérhető, amennyiben feltűnése óta sok szó egészen más jelentést kapott és sok író egész más helyre került. Apostola más volt ennek az irodalomnak, ő azonban mint kritikus is alkotó munkát végzett. Bor helyett ecetet hozott, de milyen nemes borágyból erjedt az ecete, milyen lázas és rajongó a logikája, mely ellentmond az érzések modorosságának. Az irodalmi karikatúra nem új műfaj.
Előtte két francia, Paul Reboux és Charles Muller egy kötetre való ilyen karikatúrát írt ("A la maničre de...") ellenben ezek inkább a paródiához állanak közel, inkább mulattatni, mint jellemezni akarnak, holott az ő karikatúrái éppen abban páratlanok, hogy nem a mulattatás a főcéljuk, de az, hogy hiánytalanul jellemezzenek egy művészi modort és bírálatai legyenek egy munkának, melyet a valóságban, a kivitelben - hogy úgy mondjam - ad absurdum vezet. Ez a lázas logika nyilatkozik meg egyéb írásaiban is. Fantasztikus novelláiban hasonlóképpen a mindentől és mindenkitől független gondolkozó álmodik, kinek szűk a valóság és hogy ne zavarja az élet sok esetlegessége, kísérleti úton új életet hoz létre, korlátlan lehetőségekkel, hogy abban az igazság szűz törvényeit keresse.
Ezért vesz fel álarcot és utazik elképzelt birodalmakba. A mi életünket akarja ott megismerni. Számára az írás igazán nem modor, vagy forma kérdése, mint a magyar írók kilencvenkilenc százalékának, kik derűre-borúra festenek mindenféle korokat, hogy azzal az ürességüket, a mondanivalójuk teljes híját takarják el.
Mindegy, hogy a biedermeierben, a népiesben, vagy egyéb stílusban dolgoznak, az élettel semmiféle viszonyban sincsenek, nincs ítéletük jóról vagy rosszról, fontosról vagy nem fontosról s ezért igyekszenek mindenáron hangulatot, vagy ahogy ők mondják, "lírá"-t adni. Karinthy egyszer, mikor vele utaztam a vonatablakon kinézve félóráig beszélt ezeknek a derék és pontos íróknak a modorában: "Előttünk tájak suhantak el, bús, zöld mezők, melyeket kis patakok szeltek át, távol kunyhók, a szemhatár alján elmosódó szélmalmok. Időközönként egy másik vonat szalad el a sínen.
A mezőn végigfut egy fiatal ló. Majd megáll a vonat. Az utasok egy része leszáll, csomagját kezében tartva siet az állomás felé, hol már várják a rokonok és indulnak velük hazafelé. Újra füttyent a vonat, mezők jönnek, melyeken a munkások betakarítják a gabonát. Egyik nőnek lila a kendője. Messze egy temető mellett kong a lélekharang..." Mi értelme ennek, a valóság e pontos és őrületes utánzásának? Nagyon kevés író kérdezi magától. Csak írja-írja a vastag köteteket, a "nagy" alkotásokat.
Karinthy azonban, ki jó író, mert jó értékelő, kinek van képzelete, mert ítélete és logikája van, ki érdekes, mert állít valamit, mindig válogat és selejtez s írásai mindig ítéleteken alapulnak, a művészi értéküknél fogva pedig a maguk látszólagos fantasztikumukban is valószerűbbek, mint a röghöz tapadó és helyi színekkel, vagy kis hangulatokkal pepecselő írók munkái. Az ő munkái végeredmények. Ilyen - hogy csak egyik nagyszerű novelláját említsem - a "Cirkusz". |