Huszadik század - történelem jelenidőben

Prohászka püspök támadó beszédei, képviselőházi viták és ezekhez fűződő antiszemita publicista okoskodások után azt kérdezem, hogy antiszemita frontcsinálás helyett nem inkább érdemben való munka lenne-e, ha azt az osztályt, mellyel szemben a zsidóság szellemi fölénybe való kerekedése leginkább tapasztalható, ha azt a történelmi középosztályt s főként ennek a háború alatt anyagilag erősen rekonstruálódott rétegét, a birtokos dzsentrit, a maga s mindnyájunk érdekében kulturális kötelességek fokozottabb teljesítésére szorítanók?

Amint én látom a dolgokat, a helyzet úgy áll, hogy míg a politikai hatalom még mindig megmaradt ennek az osztálynak kezén, sőt onnan újabb reformok sem vették el, addig a szellemi vezetésnek ma már csak presztízse van meg a nagy múltú történelmi osztályon, mely a nemzeti ujjáébredés tizedeiben a nemzeti művelődés gerince volt.

S akik ma a zsidóság szellemi és anyagi erős térfoglalása miatt tiltakoznak, azok tulajdonképpen ennek a történelmi osztálynak vagy, ami lényegében egy és ugyanaz, a keresztény középosztálynak gyökereiben megingott szellemi vezérségét féltik és védelmezik.

Bármilyen vitaadatokat vetnek is klerikális oldalról a tétel s a szemlélődés ilyen beállítása ellen, nem lehet tagadni, hogy ennek a történelmi középosztálynak szellemi válságával állunk szemben, s ezt a válságot a közreható sok körülmény mellett főként az ő kulturális osztálytehetetlensége okozta.

A magyar intelligencia kicserélődése folyamán, amint az intelligenciában helyet kaptak a mind jobban elszaporodó új polgári foglalkozások képviselői, a demokratizmus hiánya dacára alulról felhúzódó új polgári elemek, a rohamosan művelődésnek indított szocialista munkásság és amint abban helyet foglalt - tudomásul vétetve vagy nem vétetve - a nemzetiségek kultúrájának java is, a megindult új folyamatban, ezeknek a rétegeknek kulturális versenyében a dzsentri, mi tűrés-tagadás s akármennyire nem veszi szívesen ezt a megállapítást talán a rövidlátó úri osztály s a klerikalizmus, hátramaradt s így apránként a szellemi vezetés kisiklott kezéből. A középosztály szellemi válsága megy itt végbe a szemünk előtt, melyet a háborús viszonyok kialakulása még inkább fokozott.

A küzdelemben, mely hosszú évek óta mindenfajta reakció s e haladóbb politikai áramlatok között folyik, csodás erejű hatalomnak tevődött meg a történelmi középosztály. Egyrészt, mint "nemzetfenntartó elemet" különösen dédelgetik, a másik oldalról pedig minden bajért a dzsentrit teszik felelőssé már csak a rendszer miatt is, melyet ő tart fenn s melynek minden komiszságáért őt okolják.

Nem csoda, ha főként a reakció ilyen mesterséges védőpolitikája miatt bizonyos lappangó dzsentri-ellenszenv, hogy ne mondjam gyűlölet jelentkezett, mellyel együtt jár lekicsinylése mindannak, amit ez az osztály termelt s megvetése társadalmi, jellembeli és kulturális értékeinek. A politikai reakció a történelmi dzsentrit játszotta ki a demokrácia ellen, a szellemi reakció, a klerikalizmus, a keresztény dzsentrit a zsidóság ellen, s ezzel mindketten csírájában el akarták nyomni annak a haladás iránti fordulását s a maguk számára igyekeztek lefoglalni.

A reakció befeketített minden új szellemi, irodalmi, művészeti mozgalmat, csakúgy mint politikai áramlatot, forradalminak s zsidónak bélyegezve meg azokat, hogy a történelmi osztály érdeklődését előre elvegye és csatlakozását megakadályozza. Mesterséges okok is közrejátszottak tehát, hogy ez az osztály idegenkedjék minden újszerűbb mozgalomtól és lassanként csak régi kulturális táplálékának kérődzője legyen.

De általánosítani egy osztály keretén belül is nehéz, mert az egykori történelmi nemesség leszármazottjai egyáltalán nem egységesek, hanem sokféle rétegből tevődik össze az őket egybefoglaló középosztály, mely eszerint különbözőképpen viselkedik a politikai és szellemi áramlatokkal szemben, és értéke eszerint csendült ki vagy hanyatlott s veszett el. Érdemes az egész osztályt rétegeiben mérlegre tenni.

A háborúban, sajnos, az a csoport tört meg belőlük legjobban, amely a művelődésnek a leghasznosabb tagokat adta: a szabad pályák intellektueljei, ügyvédek, tanárok, mérnökök, orvosok stb., kik kiszakadva a családi és megyei keretek közül, szellemi önállóságba érlelődve és szabadulva a hivatali kitartottság érzésétől, az egyéni kezdeményezés hiányától - ami a dzsentri legnagyobb hibája -, a történelmi osztály elitcsapata lettek.

Őnáluk már általában enyhültek az úgynevezett dzsentri-tulajdonságok és igazi értékeik csillantak ki az úri szemfényvesztés és a jó modor alól, a magyar művelődésnek ők voltak drága kovászai. Utánuk az állami hivatalnokok rendje a jó polgár s a jó úr volt, a magyar úri burzsoá, tán korlátoltsággal, a csak szükséges tudománnyal és egyetemi képzettséggel bürokratikus életre predesztinálva, de le nem tagadható jóindulattal és köznapi érdeklődéssel.

Az ősi dzsentri-hibák legjobban ütköznek ki a megyei hivatalokban. A kevés munkával biztosított állás, a családi összeköttetésekre és jó pajtásosságokra alapított előmenetel s a vármegyei kis kör tekintélyessége teszik vonzóvá ezeket az állásokat.

Kevés munka, nem nagy fizetés, de úri és még mindig nem megvetendő megyei hatalom tették, hogy a vármegye lett a dzsentrinek legbiztosabb menedéke, hol minden eszköz az ő kezében futott össze osztályérdekei megvédésére. Nem ilyen tisztán, magát más osztálybeliektől megóvottan s nem is annyira csak a kicsinykörű összeköttetésekre támaszkodva, de a vármegyéhez igen sokban hasonlóan helyezkedett el a dzsentri az ország második tekintélyes hivatalcsoportjában, a minisztériumokban.

Ide már azok jöttek, kik jó összeköttetéseik mellett képességet éreztek magukban egy magasabb fokú személyi verseny kifejtésére, mert itt megszűnik a szűkebb családi kör hatalma, bármennyire is protekció képezi az útját a haladásnak, s az egyéni érték, tehetség jobban mérlegre kerül. Itt már a dzsentri nagyobb látókörű, elveszítette fajtájának vidékies jellegét, s bár nincs benne az a nagy kultúrszomj, ami a szabad pályák embereinél, de van bizonyos jobbfajta kultúrhajlandóság.

A birtokos dzsentrit éri a legtöbb támadás az osztály hibáiért. Kétféle agrárius dzsentri van, az igaz - a heverők, duhajok, urizálók és adósságcsinálók csoportját azonban mindenütt feltaláljuk - s ezzel szemben áll a dolgozó dzsentri nagy osztálya, mellyel a társadalmi kritika gyakran volt igazságtalan, de annál inkább jogos a kritika, ha mai szellemi állapotát tesszük mérlegre. A háború anyagilag megerősítette ezt az osztályt, adósságaitól felszabadította, s ma a paraszt mellett a nemesi birtokosság az ország legjobban megerősödött polgártömege.

A kultúrkép azonban, melyet róla festhetünk, a huszadik századhoz mérten van olyan szomorú, mint amilyet a követek festettek az 1723-i országgyűlésen. Akkor az volt a panasz, hogy a "kitűnő férfiak és családok ivadékai a közjó kárára csaknem a legalsó fokra jutottak... a nemesek fiai még valamelyes jogi gyakorlatra is alig mennek s a főnemesi, nemesi ifjúság mezei munkára adja magát s a mezőn parlagosodik el." E kétszáz év előtti nemesi osztály hibái mai legtipikusabb leszármazóiban, a gazdálkodó vidéki dzsentriben is fellelhetők.

A háború nagy választóvonal lesz itt a hazatérő új nemzedékkel, de mostanáig s a mai megjavult anyagi helyzetben is a birtokos dzsentri kulturális állapota körülbelül a következő: Az egyetemi képzettség, ha nem hivatalnoki pályára akart lépni a birtokos fiú, hanem gazdálkodásra készült, nagyrészt lukszus volt, pedig mai rendszerünk mellett az egyetemi kurzusok és vizsgák elvégzésének sincs kultúreredménye. A családban a földbirtok különben is rendesen annak kezén maradt, aki nem tanult, s képzettség híján szellemi pályákon nem tudott elhelyezkedni.

A vidéki birtokos nem sokat törődött a fiával: amint a paraszt munkára fogja a fiú csemetét, amikor felbírja a villát, a birtokos is beállította gazdasági termelési rendjébe a fiát, amint felserdült, s főként ha nem nagy hajlandóságot mutatott a tudományok fejébe tölcsérezése iránt. Így aztán nem csoda, ha a magyar dzsentri - keresztény birtokos az általános műveltség terén kezdetleges fokon állott. Természettudományi és filozófiai képzettsége semmi.

Gazdasági ismereteit a gyakorlat hozta meg, s ritkán néhány gazdasági füzet vagy szaklap olvasása. Politikai és szépirodalmi érdeklődését kielégítette egy napilap vagy igénytelenebb heti újság, mert irodalmi kíváncsisága ritkán ment túl a napilapok tárcáin, regényein és idegenből fordított "szépirodalmi" művein.

A birtokos keveset utazott és mozgott. Alig tudott szabadulni e földről - röghöz kötött - s utazásai nem vezettek tovább bevásárlás végett a közelebbi nagyobb vidéki városoknál, ritkán Budapestnél, kisebb fürdőhelyeknél. Az országot kevéssé ismerte, külföldön alig ha járt s innen eredt külpolitikai, politikai s nemzetiségi kérdésekben tájékozatlansága, egész világnézetének szellemi elmaradottsága.

Mégsem lehet őket úgy tekinteni, mint a reakció lovagjait, kuriájokat nem úgy, mint a megdönthetetlen konzervatizmus várait, mert egészen addig, amíg a szocializmus határozott erőt nem jelentett, a kisbirtokosságra, városi iparosságra és a kialakuló polgárságra támaszkodva a demokrácia főként a történelmi középosztálynak ebből a részéből táplálkozott.

Ennek a dzsentri osztálynak művelődési hajlandósága tehát nem nagy, de ha jelentkezik: erős és kitartó. A tizenkilencedik század régi Magyarországának csaknem minden kiválóbb középosztálybeli embere belőlük eredt, Kossuthon, Deák Ferencen, Szilágyi Dezsőn kezdve Justh Gyuláig vagy Désy Zoltánig, és Bánffy Dezső halandósága sem az erdélyi mágnásból fakadt, hanem a dzsentri birtokos körök liberalizmusából.

Azonban a huszadik század elején, a középosztály szellemi kicserélődésének napjaiban, ez a szabály mindinkább kivétellé válik, s aki a birtokos dzsentriből európai szemmértékkel jön, azt a helyzetével, az osztályával, a fajtája társadalmi és kulturális állapotával való szembehelyeződés emeli ki. (Lásd a politikus Just, Désy, a költő Ady példáit).

Egyszerűségében, rusztikusságában és dolgos lényegében ez a réteg volt a jobbágy-felszabadító magyar nemesség utóda, s a pár száz holdas földes urak, mint a magyar dzsentri legszebb szellemi és lelki tulajdonságainak letéteményesei, képviselték a negyvennyolcas reformalkotások demokratikus továbbfejlesztését.

Ez a kisbirtokos nem volt pazarló, szegényebb foszlányaiban egyenes kapcsolat volt a paraszt és az úr között. Nem négy lovas hintó futott velük be a vásárra, ha otthon a karámban ficánkoltak is a paripák, hanem két gyors lóval egy zörgős bricska.

Ilyen erények mellett azonban annál szomorúbb, hogy sok vidékiesség, a kedélyes, előbb hon-, később gondmentő társadalmi élet, az unaloműzőnek művelt vendégszeretet hejehujáiban, a sok jóravalóságban és becsületes érzésben a magasabb művelődés vágya nem talált helyet.

Különben emberi, férfias és nemes természetük az új században - ma már 1918-at írunk - még mindig nem tudott elhelyezkedni és megszokott környezetéből, ennek eszmevilágából nem akar kimozdulni, mert abban a környezetben még ő és az ő világnézete az úr. Az irodalomban jelentkező típusok, például Móricz Zsigmond némely emberei vagy frissebben Török Gyula Roziká-jának Balambérja mind ilyenek.

Grünwald Béla mondja egy helyt, a hajdani 1758-beli közállapotokról írva, hogy a nemességnek sejtelme sem volt elmaradottságáról. Ma ugyanez a helyzet a nemesi utódokkal, a történelmi középosztály legtöbb rétegével szemben.

Bölöni Györgynek e tárgyban élénk polémiája folyt a napilapokban, s most, a Nyugat felkérésére, itt adja annak összefoglalását. Szerk.