November hó 6-án reggel gyászlobogó lengett felénk az iskola homlokzatáról. A halál gondolatával léptünk be a kapun, mégis villámként sújtott le bennünket az első szó: hogy Péterfy Jenő meghalt! Hát még a második: hogy agyonlőtte magát! Aznap vártuk vissza pár napi kirándulásából, el is indult Fiuméból, de fele úton összeroskadt: Károlyváros közelében, a gyorsvonaton egy revolverlövéssel véget vetett életének. Egy perc alatt végigfutott a hír az osztálytermeken.
Mint hogyha hirtelen karvaly csap le apró madarakra: szétrebbent az öröm, elnémult a tréfa az intézet falai között. A vidám gyermeksereg elkomolyodott, a komoly ifjúság megdöbbent, nekünk torkunkat fojtogatta a fájdalom és hosszú időre tanyát ütött szívünkben a szomorúság. Mily csendes és komor lett a tanári szoba, mióta elszállt belőle az a fényes sugár, mióta az az élénk szem megtörött, s az az aranyos kedély megdermedett!
Gyászoló ifjúság! Könnyű a ti könnyetek, a mi bánatunkhoz képest. Ti csak most indultok el az élet útján, ez a fájó emlék egybeolvad későbbi benyomásaitokkal s legfeljebb komolyabb árnyalatot ad fejlődő lelketeknek. Nekünk, kik már a lejtőn lefelé ballagunk, felforgatta ez a gyászos eset minden tapasztalásunkat, újból kezdhetjük tanulni az életbölcsességet...
Hogyan volt lehetséges hogy ez az élet, melyet a tudomány és művészetek kultusza tett széppé és tartalmasság, ilyen véget érjen?... Hirtelen kialudt-e a vezércsillag, melyre szemét függesztette? Pillanatnyi szédülés fogta-e el, s nem volt mellette egy erős kar, mely az örvénytől visszarántsa, mint Byron Manfréd-jét a zergevadász? Vagy derült mosollyal ajkán mér régtől hordozta keresztjét, míg végre alatta összeroskadt?...
Ő idézi egyik művében Goethének ezen szavait: "Nach ewigen, ehernen Gesetzen müssen wir unseres Daseins Kreise vollenden" -, az örök végzet érctörvényei szerint kell pályafutásunkat bevégeznünk. Hát ez lett volna az ő végzete? Vagy talán őt is üldözte a Maupassant rettenetes Horlája, s szörnyű tettével éppen a végzetet akarta kijátszani?
Ki gondolta volna, hogy ez az örökké derült arc a "sivár egyedüliség" nehéz perceiben el-elborul, s az a szellemes tekintet álmatlan éjeken a halál sötét gondolatával kacérkodik. Nem sejtett semmit az a jó barátja sem, kivel az utolsó napokat az Adria partján együtt töltötte. Szívünk eltelik keserűséggel s önváddal, hogy egymás mellett oly idegenek maradhattunk. Miért nem emlékezett Musset Alfréd szavaira:
"En se plaignant on se console,
Et quelquefois une parole
Nous a délivré d'un remord."
Találgatunk, de minden találgatás csak újabb rejtély, kérdőleg nézünk egymásra, de kérdésünkre nem kapunk feleletet. Kísérjük végig lelki fejlődése útján, talán bepillanthatunk tragikumának misztériumába, tekintsünk végig élete pályáján, talán rátalálunk a pontra, hol Golgotája kezdődik, hogy oda egy keresztet állítsunk, intő jelül a tévelygő vándoroknak: erre ne menjetek!
E tanulmányt Péterfy Jenőnek, az 1899. nov. 5-én önkezétől meghalt írónak s tudósnak tanártársa, Patthy Károly írta, kevéssel Péterfy halála után, barátok s tanítványok meghitt köre számára, mely előtt Péterfynek emberi és írói személye egyaránt szeretett és tisztelt volt.
A megemlékezés ugyanezen kis község számára, iskolájuk, a Horánszky-utcai főreáliskola akkori Értesítőjében jelent volt meg. Azóta e község szétterjedt s magába foglalja a mai művelt közönség egész új nemzedékét, mely számot tarthat arra, hogy e finom sorok számára el ne vesszenek.