|
Kosztolányi Dezső - Moissi
A színészek közt, akik mindig cselekvéssel, tehát drámaian ábrázolják az embert, a hajlamuknál és a vérmérsékletüknél fogva vannak elbeszélő, epikai tehetségek, kik széles, nyugodalmasan hömpölygő játékukkal mintegy elmondják, hogy mi történik, igazán drámaiak, kik a cselekvés pillanatában tündöklenek föl és líraiak is, kik elsősorban az érzéseket alakítják. Moissi az utóbbiak közé tartozik. Ő a leglíraibb színész. Ebben a tekintetben csak egy alkotóhoz fogható: Duse Eleonorához. Négy estén láttam vendégszerepelni, Aischylost, Shakespeare-t és Tolsztojt játszotta, e három - kor, fajta és stílus tekintetében - oly messze eső lángészt, az ó-görögöt, az angolt és az új-oroszt, szinte egyformán, a maga dallamos huszadik századbeli formanyelvén, az impresszionizmus és a szimbolizmus eszközeivel. Egészen a mi színészünk. Annyira jellemzi a mostani kort és művészi ízlést, mint Garrick, vagy Mounet-Sully a magáét.
Állandóan érzik, hogy a tizenkilencedik század végén tűnt fel, mikor korlátlan én-kultusz uralkodott az irodalomban és művészetben s minden kérdés megoldását a líraiságtól vártuk. Alakja is a kor igénye szerint való. Nyúlánk és sápatag, ideges és törékeny. Hangja olvadóan-puha és édes, lendítő-ereje nem túlságosan nagy, de erre nincs is szüksége, minthogy mindent inkább bensőséggel, árnyalatokkal, érzés-távolságokkal szeret kifejezni. A német nyelv zord italába mintha egy csöpp lágyító tejet vegyítene.
Taglejtései gyérek és gazdaságosak, de mindig erősen festőiek. Amint megjelenik a színpadon, egy impresszionista művész, de a színész mondanivalója erősen jelképes, szimbolikus. A drámán öntudatosan, biztos ösztönével végigviszi a vezérmotívumot, melyet többízben hangsúlyoz, lírai-színészi ötletekkel, mindig erősebben és jelentősebben. Nincs módom minden alakítását ízekre szedni, csak egy példát. Hamlet drámája az, hogy cselekednie kellene, de nem tud. Monológjaiban szinte dühöng önmaga ellen, magát gyilkolja, a mostohaapja helyett, ki ellen - nemes, akaratgyenge lélek - egyre több érvet keres. Ez a tántorgás szó és tett közt folyton erősebb, a láz és az aléltság folyton közelebb esik egymáshoz, a színész játékában is.
Moissi végül egyetlen taglejtésbe sűríti az egész drámát. Az a jelenet az, melyben a dán királyi megöli a mostoha apját. Már mindennél nyilvánvalóbban kiderült a bűnössége. Hamletet halálra sebeztette, édesanyját egy neki szánt méregkehely által megölte, szóval, egyszerre orgyilkos, fiúgyilkos, hitvesgyilkos, most már igazán nincs mit habozni, le kell szúrnia.
A színész indul, nagyon mohóan, nehogy útközben meggondolja magát, boldogan, hogy végre felelőtlenül cselekedhet, de előbb meglóbázza a tőrét, mint a vívóleckéknél szokás, majdnem diákosan és pajkosan. Ebben a mozdulatban több lélektani mélység van, mint sok könyvben. Moissi részletművész, lírikus, de a részletekben átfogó.
Én a jelenkor tökéletes színművészét bámultam benne, aki az alkotása csúcspontjára ért, klasszikussá nemesítette az impresszionizmus és szimbolizmus színészi értékét. A felvonásközökben pedig a fejődésnek lehetőségéről gondolkoztam. Vajon ennyi kész eredmény után mi újat hozhat még? |