|
Kerenszkij - Várnai Dániel
- Vázlat -
Mit akartok Konstantinápolytól? kenyeret és szabadságot adjatok az éhező és rabszolga Oroszországnak!" - Rodzjanko még lecsöngette és a kadettek és oktobristák méltatlankodva pisszegtek, noha tíz nap múlva kénytelenek voltak odaállani a vitorlákhoz, nehogy magukat is elsodorja a petrográdi orkán. A napról-napra kirobbanó munkástüntetések és Kerenszkij beszédei... - ezek már egymásba kapcsolódtak akkor, már volt formája az idő alakulásának és innen volt az, hogy a jól látó és jól halló kadett-csillagok, szinte egyik percről a másikra, egyszerre Kerenszkij hangján kezdtek beszélni.
A petrográdi szovjet élén a zord grúz, Cskejdze, megkapta a maga társait. Ceretelli és Kamenev, Csernov és Szkobelev sokkal hamarább megérkeztek, mint várhatták volna. És - bár Németországon át - megjöttek Lenin és Zinovjev és ezer angol akadályon át betoppantak Trockij, Lunacsarszkij és a többiek. Plechanov levelet küldött maga előtt a "Ruszkoje Szlovó"-ba és mire megjött, már várta otthon az orosz proletariátus szánakozással enyhített megvetése.
De nagy volt mégis a Miljukovok idején, a burzsoá bízott benne, a kisburzsoá imádta és még kevésbé kezdte ki őt magát és tetteit a szovjetek igazi forradalmár-bírálata. Amikor megállott a bal felé vezető úton, mintegy nagy forradalmi nevek és kötelezettségek gátja előtt, a féltékenységnél csak a tétova bizonytalanság volt benne nagyobb. Még nem tudta mi legyen? Danton vagy Gambetta?
A két Bonaparte közül Louis vagy Napóleon? Arról sem határozott - igaz, később sem, - kit válasszon társakul a forradalom vezetésében? Miljukov vagy Ceretelli? A duma vagy a szovjet? A gyeplő a száguldó lovak közé esett ki kezeiből és májustól októberig egyebet sem csinált, csak sikertelenül az elveszett gyeplő után kapkodott. A kadettek nem tudták, mit csináljanak vele, amikor a duma utolsó nagy ülésén nyílt színen csókolta meg a Szibériából hazatért Ceretellit.
Miljukov meg csúfondárosan elhúzta a száját, amikor elsőnek ölelte meg a "kellemetlen szocialistát" ama kijelentése után, hogy "A duma meghalt, éljen az alkotmányozó gyűlés..." Miljukovék a cári alkotmány dumájával akartak tovább kormányozni, Alexandr Fjodorovics színmögötti teljes beleegyezésével, és akkor... a miljukovi grimasz és Alexandr Fjodorovics csókjai és ölelése... maga a helyzet, kissé még homályos színpadi világításban...
Miljukov vitézei és Rodicsev csatlósai eszmélni és aggódni kezdtek, - valami volt bennük, formátlan érzéstömeg, nem féltékenység és nem bizalmatlanság még. Sokkal inkább ujjongtak a cári alkotmány és a cári bürokrácia romjain, semhogy elegendő nyugalmuk lett volna valami komolyabb fontolgatásra. Csak egy hónappal később mondhatták volna, hogy az akkor a kiábrándulás és a gyűlölet kezdete volt.
Ellenben meg volt a béke formulája a népek önkormányzó jogáról, a hadisarc meg a hódítás politikája ellen. Ugyan volt még valami, Kerenszkij kezében a hadügyminisztérium, a hadsereg és a tengerészetügy, azonban hogy érték volt-e ez? érték a demokrácia és a forradalom számára? - ki mert volna még akkor kételkedni ebben: a békeformula virágzása és a demokrácia győzelmes ujjongása idején.
A nagy front is felborzolódott. Idegesen kezdett hullámzani és mint rikoltozó sirályok, jöttek északról és délnyugatról a nyugtalanító hírmadarak. Ez lemond... az távozik... csupa szolidaritásból, Gucskov miatt... nem lesz főparancsnok, nem lesznek frontparancsnokok, ...Ki lesz, "rágyi Boga", ha nem lesz Alexejev, Bruszilov, Ruszkij? Ki lesz?
Annyi bizonyos, hogy következetesség dolgában Bismarck iskolájába járt. Csak éppen hogy nem a bismarcki gondolat szerint volt ma fekete, holnap meg fehér. Ámítás és csalás nem eszköz a kezében, hanem csúnya szenvedélye - nagy célok és koncepciók nélkül. Ma kiment a parancs és holnap már elcsapta Alexejevet. Igaz, nem a maga kedvéért, hanem inkább a petrográdi szovjet nyomására.
Ő is hallotta a dvinszki szapőr-kaszárnya udvarán elhangzott imperialista igéket, de ha csak rajta áll, Alexejev megmarad az orosz imperializmus katonaképviselőjének. A főparancsnok helyén. Mert hiszen a háborúnak meg a forradalomnak megítélésében majdnem egyek voltak ők, csak Alexejev katona volt és szókimondó, Kerenszkij pedig politikus és főképpen Kerenszkij, aki másként beszélt a szovjetek számára és másként suttogott az angol nagykövet bizalmasaival.
A szovjetek központi végrehajtó bizottságának békefelhívását már olvasták a világ népei. És Kerenszkij, aki az éles körvonalú helyzetek és az ordító jelenségek tömegében nem látta, vagy nem akarta látni az érvényesülésre törő igazi erőket és vakon vagy vakságot szimulálva állt a megoldás útjai előtt, elfordult a még rendelkezésére álló hatalmas morális és anyagi erőktől: a szovjetekbe organizált orosz néptől és a hadseregtől. Nem a békeprogram végrehajtója, hanem az offenzíva-politika megindítója lett.
Vagy Paleologue túlságosan szemtelen? esetleg az amerikai Frenszisz állította meg a dollár gurulását? Akkor nem tudták megérteni. Egy ember, aki elfogadta udvarlóitól a koszorút és a forradalom rengeteg tekintélyével állhatott volna ellen minden kísértésnek, fenyegetésnek és intrikának, a gumilabda gördülékenységével szolgált az óriási megmozdulás ellenfeleinek.
Orgánuma talán szép, de nem több mint a kanári csattogása, beszédei, érvei, úgynevezett gyújtó szavai hatástalanul elfüstölögtek, nem tudták megérinteni az orosz katona szívét, pozőrsége, látszólagos erélye és szigorúsága inkább groteszk, mint megfélemlítő. Olvastuk és nevetnünk kellett beszédein és párbeszédein, ahogyan a háborút és a "burzsujt" tökéletesen megutált fegyveres paraszttömegeknek kellette magát és szent offenzíva-politikáját.
Az ő politikája már más volt, - a régi bukásáért a hadsereg kapta a kétségbeesett nacionalizmus ütlegeit. Már akkor a legnagyobb úr, pedig miniszterelnöke a birodalomnak. De nem találta meg az erős kezek gesztusát és a nagy jellemek útját a birodalomnak e végzetes napjaiban.
Ellenben - bár sokáig ingadozva - Kornilyovval együtt megkezdte a halálbüntetés visszaállításával a diszciplina visszaállításának mozgalmát. Éppen azt, amelyben leghevesebb a monarchista agitáció volt és gyönge lelkek már a cár után kezdtek sóhajtozni. Úgy látta, jobbra kell táncolnia, nagyon is jobbra, hogy a kispolgári demokrácia soraiban ingadozni kezdő népszerűségét ismét megerősítse és holmi tekintélyt szerezzen a burzsoá és földbirtokos Oroszország mindjobban élénkülni kezdő erői előtt is.
A nacionalista Oroszország reményét, Kornilyov tábornokot állította főparancsnokká a hirtelen elcsapott Bruszilov helyére s hogy alaposan előkészítse a forradalmi demokráciával való szakítását is, kiadatta az ifjú és zöld Tereszcsenkoval a "Békéről most már beszélni sem lehet..." kezdetű külügyi enciklikát.
Aztán proklamálta a köztársaságot.
Lehet, nem volt elegendő bátorsága, vagy talán, ami nem igen hihető, szemérem volt benne még... Vagy meg kellett gondolnia a dolgot, amelyhez most már nem egy egyszerű proklamáció, hanem nagyon is nem egyszerű alkotmány, ehhez meg nemzetgyűlés szükségeltetett... Hiszen, persze, ezek apró dolgok egy forradalom útjában. Formalitások, amelyeket kisebb erejű viharok is könnyedén fellöknek. Mindenesetre: Alexandr Fjodorovicsnak ravasz céljai lehettek a proklamációval, hanem ami visszhangot reá kapott, azzal aligha volt megelégedett.
Azt talán elérte vele, hogy eztán "a köztársaság megmentését" szegezhette szembe a "forradalom megmentésének" jelszavával és kilépvén minden pártkötelékből, véglegesen eltávolodhatott a forradalomtól. Amit valójában akart, a polgárság és a nemesség bizalmát, az így sem lett az övé. Július 18-20-a után, Leninék első próbálkozásának véres leverésével, lassanként kezdtek kiválni a ködből a polgári ellenforradalom kontúrjai.
Noha a kadettek tagadtak ezzel minden közösséget, épp az ő hangjuk lett bátrabb és erélyesebb Kerenszkij személyével és politikai cselekedeteivel szemben. Először is eléggé érthető nyilatkozatokban adták tudomására, hogy a köztársaság-proklamáció nem gilt, az "nyet váse gyelo" - nem az ön dolga, és másodszor: a polgári pártok döntő számbeli túlsúlyát követelték tőle az ideiglenes kormányban.
Szeretett volna Zeuszként a viharok felett trónolni, csakhogy a viharok - minden erőlködése ellenére - elértek hozzá és nemcsak felborzolták, de sokszor meg is tépázták látszattekintélyét. De még mindig nem volt groteszk - vagy még nem kezelték így. Ellenfelei sokkal inkább gyűlölték már, semhogy a nevetségesség egyszerű csörgősipkáját nyomták volna a fejébe. Az nem ölte volna meg elég alaposan.
Nem látta, hogy nem a "nemzeti háború" volt már a fontos, hanem a megbántott, a fenyegetett osztályérdek követelt védelmet, különösen a "gyújtogató" Csernov agrárreformátori kísérletei ellenében. Azt megtette, hogy Csernovot a sok támadással szemben némaságra kényszerítette, de elbocsátani nem merte. Általában: nem mert csinálni semmit (egyszerűen megállott: kezdett haldokolni) - és még inkább, egész Oroszország azt kérdezte tőle is, meg önmagától is, mire volt jó az egész moszkvai cécó és micsoda eredményeket ringat a hátán a szónak akkora nagy tengere?
A forradalomnak a hadsereg bizottságaiba vetett hite nem törött össze és Kornilyovék sem tudtak medret ásni az idő folyásának az ellenforradalom zord osztályérdekei felé.
"Goszpodin pervüj tancovcsik", az "előtáncos úr", megint balra táncolt és egyet: a miniszterelnökséget, mindenesetre megmentette magának. Lyvov, aki az előző kormányban a szinódus főügyésze volt, s aki egy jámbor viziten Kornilyov nevében a központi hatalom átadását követelte, talán Odillon Barrot-nak indult, de egyszerre a Petro-Pavlovszkij Trubeckoj-bástyájában találta magát.
A tatárképű kis gnóm pedig: Kornilyov, noha Cavaignac szerepét óhajtotta eljátszani, esetleg Louis Bonaparte karrierjét modernné és oroszra - saját magának - átkovácsolni, egy héten belül többedmagával a vüchovi börtön lakója lett. Nem védte őket ezekben a napokban senki, szinte dacból, nyilván őszinte megvetéssel a meglapult burzsoá- és földbirtokos-társadalom iránt, kimagyarázkodó szó nélkül adták magukat Kerenszkij kezére.
A haditörvényszék, amelynek színe elé nem kerültek, bizonyára eldöntötte volna, mik voltak ők voltaképpen: egyszerű lázadók? mártírok vagy hősök? mártírjai annak a nemzeti átoknak, amelynek oblomovizmus a neve, vagy hősei az ebből fakadó szervezetlenségnek? Vagy hős mártírok, akiknek vére legfeljebb csak az orrukból folyt el, avagy beképzelt hatalmasok, akik döntő pillanatokra csak egy-két turkomán divíziót szerveztek a hátuk mögé, huszonöt, legfeljebb harmincezer konyhakést hárommillió szuronnyal szemben.
Hanem amikor Kerenszkij az imperialista tábornokot, Alexejevet tette újra a vezérkar főnökévé, maga pedig a főparancsnoki �"árcát" vállalta látható nagy komolysággal, ez - meg más ellenforradalmi és békeellenes tények és jelenségek hetyke szemérmetlensége - sokkal több volt, mint amit a megerősödött demokrácia nagylelkűen továbbnőni engedhetett volna. Megindult hát a harc a tiszta szocialista és a koalíciós kormányzás jelszavai között, amelyet végre is a fölhatalmasodott harmadik: a bolsevizmus döntött el október 27-e éjszakáján.
Az orosz demokrácia országos tanácskozásán való tojástánca, a forradalom, majd meg az ellenforradalom felé hajló bizonytalansága, ingadozása és bőszítően következetlen és provokáló nyilatkozatai, súlyos hibái, amelyeknek elkövetése során az ellenforradalom szavazataival győzette le a forradalom minden akaratát ugyanakkor, amikor állandóan Kornilyov volt mesterkélten ádáz dühének célpontja, gyengesége, mely nem engedte meg neki, hogy őszintén és nyíltan jobbra, vagy balra álljon, és végül saját külön kreációja, híg patikaszere a forradalom ellen: a köztársaság ideiglenes tanácsa, ahol a szereplése parlamenti krakélereskedésnél egyéb nem volt - maguk e rövid pár hétbe szorult dolgok is elegendőek volnának politikai portréjának megmintázásához.
Végül más kortársai, az úgynevezett "objektívek", még várnak az ítélettel. Nem szólnak róla semmit, megelégszenek azzal, hogy eltűnt az orosz politikából. Mindez politikai életének utolsó napjaiban volt így látható. Amikor kapkodott, amikor haldoklott már. A szovjetküldöttek együtt voltak Petrográdon és elsöpréssel fenyegettek mindent, de leginkább őt magát.
Talán az ellenszenv homályosította tábornokai szemét és ezek sem hitték komolyan, hogy nem csak Kerenszkij megy, hanem a proletárforradalom viharát hozta az idő Oroszországra... az északi fronton Cseremiszov nem adott neki egy katonát sem, vezérkari főnöke pedig, Duchonin, csak nagy könyörgésre pár kozákezredet. De ezek is távirati parancsot kaptak a doni atamántól: egy szablyát ki nem húzni, a "kalandort" elkísérni Petrográdig, aztán otthagyni... Mert Kerenszkij kongatta a vészharangot, senki sem hitte, hogy vihar van készülőben.
Egy ember, aki saját nézeteit akarja rátukmálni az időre és történelmi fejlődésnek hiszi azt a pár tánclépést, amit nem is előre, hanem jobbra meg balra elkövetett. Aki ostoba vakságában a tüzet akarta a vízzel kibékíteni és kártékony kísérletezéseivel megállított minden fejlődést, csak azt érte el, hogy nem haladtunk, nem fejlődtünk, vagy ha volt itt fejlődés, csak olyan volt, aminek - mint valaki mondotta - egyetlen hajtóereje a kalendárium.
Ettől a kompromittált hatalomtól senki ellenfelünk nem riadt meg, mert mindegyik tudta, hogy ez csak annyira hatalom, amennyire oroszlán Gyalu a Szentivánéji álomban. Eh, higgye meg, még azt a hősi gesztust is kicsalta a történelemtől, amellyel a gacsinai csatában, mint férfi és bajnok búcsúzott az orosz politikától - hála istennek, talán örök időkre... |