A "Kékszakállú herceg vára" bemutató előadása alkalmából
Bartók zenéjét ma sem a közönség, sem a kritika nem látja már annak a hét zárt ajtajú várnak, aminek látta még tíz éve, de még mindig kevesen tudták követni azon az úton, melyet régi alapon álló kereséstől a maga megtalálásáig megtett. Eddigi ellenzői is kénytelen-kelletlen elismerik kitaláló képessége gazdagságát, zenekara egyéni színét, színeinek a gondolatokkal együtt születettségét, gondolatainak szigorúan szerves összefüggését. A "modern zene" egyik ágába sem sikerült őt beosztályozni, sem a régi-új-keverék tarka stílusába, sem a fél- és áltehetségek anarchiakáoszába.
Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű. De az átlagos zeneműveltség számára legnehezebben hozzáférhető benne az, ami a népzenével való kapcsolatából fejlődött.
A népművészetet szeretik újabban mint a művészet régibb fokának tökéletlen maradványát feltüntetni. Ha van is közte sok ilyen: ebben még nem merül ki. Igazi értéke az, amit az ős-zenéből megőrzött s amire ösztönző példát ad: az érzésnek minden formulától mentes, sémáktól meg nem szorított s ezért roppant intenzitású kifejezése, a lélek szabad közvetlen beszéde. Aki nem ismeri ezt a népzenét - és hányan ismerik? - az nem ismerhet rá Bartókban, csak valami nagy idegenséget érez, mert ez az, aminek nincs analógiája sem a műzenében, sem az eddigi magyar zenében.
A múlt század 40-es éveinek első zenei próbálkozásai a századeleji vértelen dalliteratúrát és a cigány tánczenét találták közvetlen elődökül, s ezekhez kapcsolódtak. Ami ebbe a fejlődésbe itt-ott alulról, a régebbi rétegből került, az, mint elszórt szikla a zsombék közt, vezet az újonnan fellendült magyar zenéhez, amely ősibb, eredetibb pontján fogta meg újra a tradíció megszakadt fonalát.
Hiszem, hogy nem "érzik" magyarnak ezt a zenét azok, akik az 1850 körül kelt néhány száz nóta stílusát ismerik el egyetlen magyarságnak. Ez a félig dilettáns irodalom, bár annak, ami, nem egészen értéktelen, de annyira felszínes magyarságú, és annyi kocsmaszagú, boros-cigányos hangulat asszociációja tapad hozzá, hogy a magasabb művészet kapuján kívül kellett rekednie.
Az új magyar zenéből egy más, mélyebb gyökerű, elhasználatlan magyarság szűzi tiszta levegője árad, olyan mint a székely fenyveseké, amelyek közé szorultan megmaradt valami egy, valamikor országot átfogó, monumentális erejű élet-áradatból. Ennek csíráin nőtt nagyra, egy egész rendkívüli alkotó erő vulkanikus munkájában a Bartók zenéje is, egy végtelen kifejező erejű, de szilárd szerkezetű léleknyelvvé, amelyhez foghatót ma hiába keresünk akárhol.
Ez már nem a Bach-korszakbeli gentry érzelgős duhajkodása, nem a Kossuth riadója, nem a kuruc búsongása, szóval nem egy-egy rész-magyarság: hanem minden együtt, egy sokrétű mélyen tragikus világ-magyarság, benne az egykori országszerzők öntudata és a jelen nyomorúságának szembe szegzett élni akarás vad energiája. Ilyenfajta zene igazi elemében van, ha drámával társul. Arra készen volt: csak a vokális rész kialakítására kellett töretlen úton járni.
Eddigi operai tradíciónk, minthogy a műsor túlnyomó részben idegenből fordított művekből állott, egy sajátságos zenei deklamációt fejlesztett ki, amelytől aztán eredeti operák szerzői sem igen tudtak szabadulni. Szinte szabály volt ebben a deklamációban, hogy a nyelv és a zene hangsúlya állandóan harcban álljanak.
Többnyire a zene győzött, s a hallgatóság, jobbára arisztokrácia és németajkú polgárság, két emberöltőn át nyugodtan tűrte a magyar nyelv kerékbetörését, nyelvérzéke nem tiltakozott ellene. A legutolsó években néhány művészi új fordítás lényeges javulást hozott. De a legjobb fordítás is fordítás marad: az idegen nyelvre született melódiavonalat csak tökéletlenül tudja követni. És talán még a mai operaközönség sem tudja teljesen értékelni, ha egyszer a magyar nyelv talpra áll, megindul a maga lábán, sőt szárnyra kelni próbál.
A nyelv felszabadításának, a természetes hanglejtés zenévé fokozásának útjára lépett Bartók, s ezzel nagyban előrevitte egy magyar recitatív-stílus kialakulását. Ez az első mű a magyar operaszínpadon, amelyben az ének elejétől végig egyöntetű, ki nem zökkenő magyarsággal szól hozzánk.
Ez a megzenésítés, amelyben minden szó, frázis, metsző plasztikát nyer, a szövegnek legapróbb nyelvi egyenetlenségeire is rávilágít. Hogy ilyenek Balázs szövegében vannak: komoly kifogás lehetne, bár szigorú kritikusai nem említik. Szinte egyhangú - igaz, indokolás nélküli - elítéltetése azt a látszatot kelti, mintha mifelénk igen magas igényeket támasztanának operaszövegekkel szemben. Pedig íróink nem tartják komoly műfajnak a librettót, elfelejtik, hogy az opera virágzó korszakaiban a szöveg is mindig hivatott kéz munkája volt. Ezért feltűnő jelenség, ha egy operaszöveg igazi írótól, sőt drámaírótól való.
Ezért külön érdeme Balázs Bélának, hogy nem sajnálta egyik legszebb, legköltőibb koncepcióját operaszövegnek megírni, s így hozzájárult egy nagyszerű mű létrejöttéhez. "Eseménytelen" szövege híján van ugyan minden szokott operai sablonnak. De, ahogy feltöri a régi mese héját és megmutatja a férfi-asszony probléma örök megoldatlanságát: tragikus feszültséggel döbbenti és megfogja a hallgatót az első szótól az utolsóig.
Vázlatszerűsége, hogy a körvonalak megelevenítését a zenére bízza, szerves egybeforrását teszi lehetővé a zenével. Sem a dráma, sem a zene nem kénytelen külön létét megtagadni, mégis magasabb egységbe tudnak olvadni. Ezt az egységet a zene szimfonikus építettsége nem hogy zavarná, hanem még emeli: a dráma íve és a vele párhuzamos zene-ív hatalmas kettős szivárvánnyá erősítik egymást.
A zene konstruktív ereje még jobban érvényesül, ha utána a "Fából faragott királyfi"-t halljuk. A táncjáték az opera vigasztalan adagio-ját egy játékos, mozgalmas allegro ellentétével egyensúlyozza. A kettő együtt mint egy óriás szimfónia két tétele simul egybe. S akik Bartók fő eredményének az atonalitást tartják: ugyan vegyék már észre, hogy mind a két műnek visszatérő alaphangneme van, akárcsak egy-egy Mozart-operának.
Az előadás a legszebbek egyike volt az egész esztendőben. Tango karmester már a múlt évben megmutatta, hogy az új magyar zene megértésére nem kell okvetlenül húszévesnek és magyarnak lenni. Minden új művészethez kulcsot ad: a tehetség, nyílt befogadóképesség, igazi technikai tudás.
Talán először történt tavaly, a táncjáték előadásakor, hogy egy becsületes művész nekilátott egy becsületes műnek, a karmesterek szokott vállveregető attitude-je nélkül: és a Bartók-zene talán először csendült fel úgy, amint elgondoltatott. Most ez a "csoda" megismétlődött s bizonyára minden alkalommal többen fedezik majd fel, hogy ez a zene nem is olyan érthetetlen.
Gyönyörűen helytálltak az énekszerepekben Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár. Produkciójukat csak akkor méltányoljuk teljesen, ha meggondoljuk, hogy egy új stílus hagyománynélküli előadásmódját részben maguknak kellett megalkotni.
