Huszadik század - történelem jelenidőben

Régi írói babona - vagy inkább tapasztalat - hogy a kész és nagyon kínálkozó, nagyon kifejezett tárgyak sem hálásak. Sokkal jobb ezeknél egy kevésbé "jó" téma, mely kibontatlan és a lehetőségeknek csak a munka közben megmutatkozó gazdagságát rejti magában.

Már múltkor pedzettem ezt a gondolatot s éppen Szomory Dezső utóbbi darabjával, a "Mária Antoniá"-val kapcsolatban, mely a francia forradalmat jelenítette meg. "A játék - írtam ekkor - veszélyes, mert - az igazi író tudja - a jó téma csak a legelsők kezében jó téma, a szomorúság és a humor nem szomorú és nem humoros a papíron, a nagy stíl pedig sokszor a ponyva szélén tántorog."

Most újra olyan tárgyhoz nyúl, mely - akárcsak a francia forradalom - a maga befejezettségével és gömbölyűségével lep meg és nehézségben talán az előbbit is felülmúlja. Azt kell hinnem, hogy az író erőpróbából vállalja ezeket a nagyon is "jó", azaz nagyon is hálátlan témákat, ki akarja hívni a valóságot s versenyre akar kelni vele. II. József alakja maga is kész drámai dombormű. Annyira plasztikus volt már életében - szinte a szobra élt a teste helyett - hogy a költő zavarba jön, vajon hogy mentse át a színpadra.

Amint ennek a boldogtalan habsburgi zseninek az élete lefolyt, kezdve attól, hogy csak harminckilenc éves korában került a trónra, folytatva azon, hogy naponta nyolc-tíz órát dolgozott, mit egy zongoraművész, befejezve azzal, hogy - miután a legósdibb államszervezetbe hiába akarta beleojtani az európai szellemet - letagadta életét és meghalt negyvenkilenc éves korában, tüdővészben, az maga kész dráma, annak eleje, közepe és vége, drámai magva van.

Még nehezebbé teszi a tárgyat az, hogy II. József császár az ész szerelmese. Ő is beleesett abba a boldogtalan és viszonzatlan szerelembe, mint az egész tizennyolcadik század. Szines, vagy regényes, színpadra kívánkozó kalandok helyett hidegen és olthatatlanul szerette az okosságot. Munkája sok-sok aktaköteg. Pusztulása az, hogy ezeket az aktakötegeket széttépi. A drámaíró - minden drámai adottság ellenére - nehezen foghatja meg, minthogy magánélete alig van. Egy óriási homlok, arc nélkül.

Szomory Dezsőnek már megvan a történelmi stílusa, melyet a "habsburgi trilógia" két első drámájából "A nagyasszony"-ból és a "Mária Antóniá"-ból ismerünk és maga teremtett meg magának, bizonyára nem könnyen és vergődés nélkül, a színeket és szavakat kedvelő hatalmas lírai lendületével.

Ez a stílus - és ezt az eredetiségének, a különvalóságának jellemzésére hozom fel - egyáltalán nem modern. Semmi köze az északi történelmi realizmushoz. Ibsen vagy Strindberg kezdeményezéséhez, mely olyan közvetlenül és valószerűen mutatja be a történelem alakjait is, mintha ma élnének. Ezzel a germán pontossággal szemben inkább a latin pátoszhoz, a francia regényességhez hajlik.

Ő úgy mutatja be a történelem alakjait, mint a régi történelmi drámák, minden pillanatban érezni róluk, hogy a "történelem színpadán" mozognak, lángoló és szárnyas szavakat beszélnek s legtöbbször közvetlenül is jellemzik magokat. Valami óriási láz van a levegőben. Maisága pedig csak abban érzik, hogy a történelmet lazán összerakódó, egymást követő képekben - impresszionista, néha szimbolista - idillekben látja. Pompakedvelő természete halmozza a színt és a fényt. A dekadens szereti a múltak sápadt aranyát.

"II. József császár", melyet a Nemzeti Színház mutat be, nem a "kalapos király-t hozza színre, amint várni lehetett, hanem egy alkotó forradalmár-zsarnokot. Ebből a szemszögből tekinti az író a magyarság küzdelmét is, mely valahogy háttérbe szorul, de talán éppen ezáltal beszédesebb és érdekesebb lesz, távlatot nyer. Szomory Dezső a magyar történeti drámában nevezetes újító. Elsőül kísérelte meg, hogy a magyarságot a színpadon is a világ mérlegére állítsa s ne gyerekes elfogultságok után induljon. Szinte egy külföldi szemével tekinti a történelmünket, tárgyilagos távolból, de nem szeretet nélkül.

Ha alakjai a távolság folytán megkisebbednek, jobban látjuk a helyüket, térben és időben, a világban és a világtörténelemben. Egy új regényességet is hozott, a monarchia romantikáját. Nemcsak magyar író, de monarchikus író is. Trilógiájában a "Gloriett", a schönbrunni park, a II. József bécsi szobájában égő fehér karácsonyfa, épp úgy él, mint az angol király drámákban az üstdobok, az éjfél harangjai és a fenyér, melyen a boszorkányok táncolnak.

Itt minden szeretete a hőséé, II. Józsefé, kit az első felvonásban - diadalmas markolással - már meg is ragad. A császár elfüggönyözteti a termét, nehogy hallja a bécsi nép zajongását, mely legnagyobb ellenségét, a pápát rajongja körül s fogadja a magyar mágnásokat, kik a megyegyűlés lármájával vonják kérdőre felforgató reformjai miatt. Ebben a jelképesen tömörített jelenetben, amint egyik ellenségtől a másikhoz menekül, benne van a császár tragikuma és az egész előlegezett dráma. Később mindez csak ismétlődik, más alakban.

(Például a második felvonásban hasonló beszélgetés zajlik le a magyar mágnásokkal, keményebb hangnemben.) Az aufklärista reformátor - és ez a drámaköltő finom észrevétele - a könyveken és eszméken nőtt újító állandóan keresi az élettel való kapcsolatot, eleinte a politikában, majd a harctéren, végül egy nőben, mindenütt hiába. A nő, aki számára az ösztönt és életet jelentené, fukar, fagyos és meddő. Bukása előtt pedig észrevesz még valamit.

Egy karácsonyestén beszélget a fiatal Mozarttal, úgy mint a dán királyfi a színészekkel. Nézi a hangjegyeket. "Mennyi kóta! mennyi kóta!..." mondja a császár, egy katona egyszerűségével. Mire a fiatal Mozart, egy művész öntudatával: "Éppen csak annyi, amennyi kell!" A császár pedig: "Lehet... lehet... maga ezt biztosan jobban tudja, mint én... végre is mit tud az ember, mi lehet az ember ilyen művész mellett, még ha sokra viszi is?... Egy császár legföljebb." Aztán fölkiált: "Az emberek nem gondolkodnak.

Az emberek énekelnek!" és hallgatja a zenét. Végül: "Köszönöm, Mozart... és bizony irigylem... maga megtehette, amit akart, fölépítette a vágyait, mint a piramisokat." Mozart egy alkotó cézári szerénységével: "Oh felség, engedje meg, én is gyakran küszködöm." A császár: "Az nem lehet... Magának könnyű, Mozart! Maga csak énekelt..." Úgy látszik minden igazi ember végül a művészeten méri meg magát. Utána a császár valóban nagyobb és tragikusabb.

Szomory Dezső egy munkáját se írta keményebb önfegyelemmel és szigorúbban, mint ezt a drámáját. Könyvtárakon, emlékiratokon, régi leveleken ette magát keresztül egy szóért, szívós szorgalommal, míg megteremtette a drámája nyelvét, s valóságos boszorkányság, hogy állampolitikai vitákkal, a brévékről, bullákról és dekrétumokról szóló fejtegetésekkel eleven izgalomban tud bennünket tartani. Minden sorából a céhbeli író művészi öntudata sugárzik. Scribere necesse est, vivere non est necesse.

Drámai nyelvéről, különösen az első felvonásáról el lehet mondani, hogy nincs benne semmi fölösleges, vagy henye, szín és hang, "éppen csak annyi, amennyi kell", Odry Árpádról, a címszerep alakítójáról pedig megállapíthatom, hogy teherbírásban, önfegyelemben egy szinten mozog az íróval. Sikerének egyik titka, hogy a darab remekül vág színészi vérmérsékletéhez és egyéniségéhez, mely inkább értelmi, mint érzelmi. "II. József császár" is az értelem tragédiája.

Kosztolányi Dezső