Meghalt 56 éves korában, talán idő előtt, mert fejlődőnek mutatkozott még későbbi, fáradtabb műveiben is, nemzedékének legkülönb, hatásában legtermékenyebb zenésze. Bár e pillanatban nem lehet róla hiánytalan képünk, mert kiadatlan, vagy hozzánk el nem jutott művei is maradtak, nagyjából mégis rámutathatunk jelentőségére, amennyire háborúelőttig kialakult.
Debussy megértésének útja három nagy akadályon vezet keresztül. Egyik a zene relatív fiatal kora, másik a német tradíció mai uralma, harmadik Debussynak a francia szellemmel való szoros kapcsolata.
A zene rövid fejlődése alatt még nem alakult ki annyi heterogén, de egyenlőrangú érték, mint más régibb művészetekben, - és régi koroknak éppen a maitól gyökeresen különböző alkotásai nincsenek annyira a köztudatban, hogy ellensúlyozhatnák a ma uralkodó tradíció ideáljainak kizárólagosságát. Ezért nehezebb a zenében új iránnyal utat törni, mint más művészetben.
A nagy német muzsikusok kezén a zene addig nem sejtett magaslatra jutott. De epigonjaik, megfeledkezve arról, hogy ez a nagy emelkedés az olasz és német tradíció szerencsés összeolvadásának eredménye: minden nem német zenét már eleve lenéznek ("welscher Tand") s minden új zenét abból az alapföltevésből bírálnak - s ebben találkoznak nem-német társaikkal - mintha a klasszikusok gyakorlatában kialakult, utánzóiktól fejlődésben megrekesztett stílus örök változatlan törvényeket szabna minden elkövetkezendő zenének. Ezért volt Wagner küzdelme oly súlyos, ezért nem érte meg győzelmét Berlioz.
Mint a középkorban a latin nyelv egyeduralmát lassanként kikezdték az egymásután megszólaló nemzeti irodalmak, úgy a német zene kénytelen lesz helyet engedni maga mellett másféle kifejezésmódoknak is. A 19. században kialakult nemzeti próbálkozások még a németség árnyékában maradtak. Valami lényegében mást talán csak Berlioz és vele Liszt kezdett. Debussyvel a francia zene második felszabadító kísérlete indult meg.
Föltűnő értetlenséggel állnak vele szemben azok, akiknek a francia lélekkel semmi kapcsolatuk nincs. Talán segített volna ezen az akadályon a háború előtt fokozódó nemzetközi érintkezés. De úgy is: mindig lesznek idegen számára nehezebben hozzáférhető művészek. A franciák maguk Racine-hoz hasonlítják ebben Debussyt.
Ilyen szemmel nézve a legtöbb ellene fölhozott kifogásnak megtaláljuk magyarázatát. Melodikája: természetellenes, exotikus, beteges annak, aki nem ismer, vagy nem ismer el csak olasz-német melódialehetőségeket. Homofóniája: dilettánsos annak, aki nem gondolja meg, hogy minden új mester egyben-egyben kevesebbet "tud" elődeinél, mert másban többet tud. Haydn polifóniája is dilettánsos Bach-éhoz képest, Bach maga sokkal egyszerűbb, mint a németalföldiek. "Tematikus munkát" sem találunk Debussynél, mert az ő céljára ez nem volt alkalmas kifejező eszköz. Formaépítés is kívül esik az ő törekvésein.
Az a kérdés: meg tudta-e csinálni, amit akart? Akkor nem hiba, hogy félretett neki nem hasznos eszközöket. Egy-egy hangulatot megrögzíteni, precíz, szuggesztív képben, vagy egy érzés fejlődését követni, a lélek hullámzásának vonalát megfogni, ezt akarta és tudta. Bizonyos, olyasvalami ez, mint az impresszionizmus a festésben. De az adott előzmények után ennek kellett jönni, a fejlődés törvényszerűsége váltotta ki, s éppúgy meghozza gyümölcsét, mint az a festői törekvés.
Önállótlan-e ez a zene, mert gyakran címekre, (leginkább vizuális képzetekre) támaszkodik? A francia: szemével kapcsolódik a világba, nem csoda, hogy még ha zenét hall is, részt akar belőle a szemének. Ennyi az ő címeinek jelentősége, nem több. Ha ez "programzene", mindenesetre egész újféleképp szublimált, és sokkal magasabbrendű, mint Strauss kézzel tapintható programjai.
A harmóniában sokszor lemondott az akkordok eddig szokott összefűzésének előnyeiről, ezzel sokat nyert egyes akkordok kifejező ereje. Melodikája a kromatika-kerülő friss áramlatban mozog. Ez az érintkező pontja a régi és népi zenével.
Legtöbbet köszön neki a hangszín-kultúra. A zongorának és zenekarnak előtte nem sejtett színező lehetőségeit fedezte föl. Művei színekben vannak koncipiálva. Strauss emeli ki, hogy ebben Berlioz volt az első, s a klasszikusok szimfóniái még egészen a kamarazene szellemét tükrözik. A zenekarra írás fejlődése még beláthatatlan, s itt Debussy nagy lépést tett előre: a fül régióiban eddig nem ismert területeket tett hozzáférhetővé.
De hazájában legnagyobb érdemének a francia drámai zene nyelvének reformját, a recitatív újrateremtését tartják. Úgy mint neki, senkinek sem sikerült eddig a francia nyelv természetes muzsikáját zenére váltani. Ahogy ő megoldotta az opera problémáját: talán nem sok drámára illik, de "Pelleas et Melisande" alig képzelhető el másféleképpen.
Keveslik a zenét ebben az operában, unják a recitatív egyhangú mormolását a nem franciák, akiknek nem fontos, hogy minden szót megértenek. Még ha a szöveg meg is engedne - aminthogy nem enged - nagyobb zenei expanziót, hangos kitöréseit a szenvedélynek: természetesnek kell találnunk ezt a reakciót egyrészt a Wagneri nagy pathosz, másrészt a francia opera dagálya és vizenyős lyrizmusa ellen. Itt is félretette a szokásos eszközöket, mert mást akart.
Aki ennyire a maga útján jár, nem egyhamar talál tetszésre és lehet hogy Debussy zenéje még soká, vagy mindig a keveseké lesz. De hatása már ma általános és jótékony. Lehet, hogy kevesebb kész értéket hagyott hátra, mint ösztönzést. Talán minden művénél több és nagyobb: nevelő hatása. Az ő iránytűje tisztultabb magasabb rendű művészet felé mutat.
Most, rajta keresztül kezdjük érteni, mit dicsértek Mozarton, mikor olyan nyomatékkal emlegették ízlését. Mintha csak azóta ennek a szónak értelme veszett volna. Mintha most, annyi torz lárma után, Debussy műveiből megint a latin vonalú szépség első félénk sugarai áradnának.
A szabadság és szépség felé visz az út, amelyen elindult. És itt nem fontos, hogy az új világból mekkora darab az övé. Határa nem nagy, a néhány legnagyobbak birodalmához nem is fogható. De költő a maga világában és ennél több senki sem lehet.
