Gyötört a láz. Egy rozsdaette penge
Husomba vájt s Madonnám könnyű, lenge
Talizmánselymét (kendő, tavaszi illat, álom,
Mit kaptam első csók után, utolsó őszi bálon
S azóta simul szivemen, mint nyűtt mentén az érem)
Festette vér... a vérem...

----

Csak elsuhantam vén házak tövén,
Mécsek ködén, a szűk sikátor-sorban,
Ablakszemekből fény csapott felém
S hörgött a mell a szálló utcaporban,
Mit fölkavart sok apró, női láb.
Egy... kettő... sok... A lépteket ne számláld,
Megyünk tovább...

Valahol hivnak... Hallok furcsa neszt...
Hahó mi az?! A szivem táncba kezd
S riadt pergéssel ostromol falat,
Vigyázz! Jövök! Ezerszer jaj nekem,
Ha váltságodra béna életem
Kevés és kinod égő kin marad.
Vigyázz! Ne mozdulj! Már melletted állok
S érted ha kell, az Urral szembeszállok.
Mit adjak? Apró fényes csillagot
Sokat? Vagy adjak tündöklő napot
Hajkoronádba? Kell felhőpalást?
Vagy inkább néznél villámrohanást
Biboros égen át meg átcikázva?
Akarod, hogy vad viharban ázva
Haragvó Istent, szellemet idézzek
És jövendőknek dús méhébe nézzek?
Varázsos, enyhe, álmodó zene
Ha végtelenből Hozzád zengene
És megszédítne rózsaforgatag,
Volna-e hozzám édes, jó szavad?
Ó, hogy szeretlek, áldott, tiszta lány.

Szent nevedet rácsókolom a légre,
Gyöngygyel rakom ki szivemnek falán
És lángbetükkel rajzolom az égre.
Szeress! A lelked lelkemmel cseréljed,
Egy mosolyért az életemet kérjed,
Vigyázza utad - tűr és sohse lázad -
Szegény, boldog-bús rabszolga-alázat.
Legyek illat, mit belehel az ajkad,
Tépett virág, mi hervadozik rajtad,
Cipőd alatt kicsiny porszem legyek
És legyek szellő, mi körüllebeg. -
Legyek tükre, ha nászra öltözött...

Ó, én utolsó, koldusok között...

De szólj! Kereslek! Hol vagy? Mint az álom
Tovaröppent és tétován kaszálom
Két karommal az üres, puszta tért.
A látomás a ködbe visszatért
És nincs köröttem más, csak vérező
Füvektől terhes nagy halálmező...
Mozdul a föld, a szikkadt ősanyag
Hátára tákolt omlatag, hanyag,
Veszendő munkát százfelé dobál
S kisértetlátó éjféli homály
Halálra sorvaszt minden ifju vágyat.
Látok fejet és véres, csonka lábat
Versenyt repülni éhes varjuhaddal.
Fülembe sír egyhangú, szörnyű kardal,
Jön gyászmenet és fellobog a máglya,
Első tanítványt martyr-sorsa várja,
Utána mind és egynek sincs szava.
Hogy fojtogat az égő hús szaga...
Csak futni messze... és borzadva látom,
Vörös patak, hogy utamat bezárta,
Harsogva zúg, mint torz, sikongó átkom
És csöpp medrét már irtó mélyre ásta.
Nő és dagad... már nem patak... már tenger...
Honnan, hová és meddig? Gyönge ember
Te hitvány elméd bárhogy is feszíted,
Kanállal a tengert ki nem meríted,
Csak egy használ: - el pokolba a késsel, -

Keresd a társad testvéröleléssel...
A kör köröttem mind' összébb szorul,
Kitörni innen vakon, botorul,
Ha elnyel is a párás, sűrű ár!
És elém most egy rémes monstrum áll...
A vérből nőtt ki. Roppant rengeteg,
Formátlan szörny, a lábak és kezek
Mint szélmotolla járnak szüntelen,
Meztelen test és mázsás, nagy fejen
Vigyorgó szájban őrlő vasfogak,
Otromba állat... ember... kábulat...
És jön felém és oldalt jő a másik...
És itt is egy és egy közelg amott...
Idétlen hernyó tomporomra mászik...
Ördög ne hagyj, ha Isten elhagyott!!!
Madonnám selymét apró rongyra téptem,
Selyemfoszlányon könnyü lett a léptem,
Amerre szórtam ösvény támadott,
A lefutó ár barázdát hagyott
S benn' oly csodás a csillogó vetés,
Mint csókbafulladt asszonynevetés...

Még visszanézek: nem látom a rémet,
Elenyészett az üldözők nesze...

---

Lázaktól égő homlokomra tévedt
Az ápolónő hűs fehér keze...