Bartók Béla II. vonósnégyese

(Első előadása Waldbauer-Kerpely-ék hangversenyén).

Középszerű tehetségek fejlődése, ha van, rendesen a bonyolultság, mesterkéltség, csillogás felé halad, az a kevés, amit mondani tudnak, mindig cifrább köntösbe burkolódzik. Az igaziak azonban a nagy egyszerűség felé tartanak, mind jobban félretolva a külsőséges hatást, gondolatuk mindinkább levetkezi mindazt, ami nem organikusan tartozik hozzá.

Ezen az úton járónak mutatkozik egyre inkább Bartók is. Emellett újabb munkái jelentős szimptómák, más jelekkel együtt azt sejtetik, hogy a forma, mely a lezajlott zenei korszak másféle törekvései mellett háttérbe szorult, új életre készül kelni.

Forma legmagasabb hatványon: a többtételes, ciklikus művek darabjainak összefüggése. A régi mesterek biztos ösztöne már olyan időkben is tudott egységet teremteni a sorozatos művekbe (a zenei anyag homogénségével, a karakter egybehangolásával), mikor még nem kívántak tőlük mást, mint kellemes zenék változatos füzéreit.

Mire a zene Beethovenig mélyült, ez az egység követelménnyé vált. Egész nagy műveket egyszerre koncipiálni senki annyira nem tudott, mint ő. Utána, a tisztán zenei érzés gyengülésével, más, inkább külső eszközökkel próbálták az egységet fönntartani.

Berlioz, Beethoven egy-két példáján indulva, a programmal, Liszt azonkívül az egytételűséggel, mások (Franck) egy motívum végigszövésével valamennyi darabon keresztül. Ezalatt a régi formából epigonok kezén formalizmus lett, végül megérkezett modernség címén egy zenei anarchia is. A rövidlátók szerint ehhez számít Bartók, noha semmi köze hozzá.

Bartók formaépítése a régi mesterekéhez áll közelebb. Hozzájárul valami, ami legalább abban a következetességben, amelyben két vonósnégyese mutatja, lényegében új próbálkozás. Az egymást követő tételek nem különböző hangulatok képét adják, hanem egyetlen egységes lelki folyamatnak, fejlődésnek folytatólagos rajzát, az egész mű, bár zeneileg tökéletesen megformált, az élmény közvetlenségével hat.

(Volt ilyesmi régebben is, de inkább csak egyes tételekben.)

Az első kvartett elejétől végig egy fokozódó "retour á la vie", szerény négy hangszerével is szuggesztívebb, mint Berliozé, nagy apparátusával. A második egy "Episode", (1. nyugodt élet, 2. öröm, 3. bánat) a berliozi ópium nélkül. Benne ugyan a bánaté az utolsó szó, de nem a döntő: az elkezdő darab (külön formájában is a legsikerültebb) győzi egyensúllyal.

Jól értessem: ez nem programzene", nem kell hozzá írott magyarázat, beszél maga. Amit mondani akar, megmondja tisztán zenével. De mond valamit: többet mint a kamarazene hanyatlása óta megszokott szimpla muzsikálások.

*

Valamikor paloták termeinek dísze volt a kamarazene, de már régen a középosztályra maradt. Nálunk ez az osztály sohasem volt erős. Háború alatti pusztulását mindenfelől megállapítják. Nem utolsó oka lehet ez a kamarakoncertek gyér látogatottságának.

Kodály Zoltán