Meghalt Frank Wedekind

Ez a halál olyan meglepő s oly kevéssé voltunk rá előkészítve, mintha nem is a sors, hanem maga Wedekind rendezte volna. Ez a vég? - ez az egész - hogy egy majdnem genie, tele nyugtalankodással, tervekkel, fantasztikus múlttal, mely a zürichi Maggi-húskonzervgyár hirdetési ügynökségén a cirkuszi titkárságon a német drámaírás legelső sorába vezet - s titokzatos jövővel, mely meglepetéseket tartogatott a világnak, mert ez az ötvennégyéves író örök kezdő volt, örök reménység, hogy annak a nyugtalanító elevenségnek, ami Wedekind, egy nem sikerült béloperáció vessen véget! Gyötrelmes és ördögi point, mint egy siket pisztolycsattanás, ami a wedekindi színpadon annyiszor fordul elő.

Mert az élet marionette-szerűségét senki sem tudta úgy éreztetni műveiben, mint ez a legsajátságosabb, legeredetibb író, aki nagy romboló és felszabadító munkát végzett. Az ő színdarabjai nem konstrukciók sem formában, sem lényegben! hanem csodálatos növények, melyeket egy pokoli belső tűz érlelt s amint előttünk vannak, az első pillanatban visszariadunk, mert sablon, forma, nevelés, rossz iskola mind azt verték belénk, hogy az életnek más vonala van, rendes, nyugodt, sima, nem ilyen furcsa arabeszkekkel rajzolt, meglepő s nyugtalanító.

De azután... azután ha egyszer már összeomlott bennünk minden s újra kezdünk építeni, ha a magunk bőrén tanuljuk meg, vagy ha a háború tanít meg rá bennünket, hogy milyen az élet, akkor a wedekindi tükrözést sokkal jobban értjük és sokkal közelebb érezzük magunkhoz, mint rendes írók szabályos tanításait.

Wedekindnél, aki az élet lehetőségeket a végtelenig akarja variálni (Franziska), aki a női rontást és ártást mint egy természeti elemet mutatja (Erdgeist), aki a férfi és nő egymáshoz való viszonyáról olyanokat tud elmondani, hogy a polgári fantázia megdermed belé (Schloss Wetterstein), aki remegő idegekkel érezte meg a pubertás gyötrelmeit (Frühlingserwachen), ennél az írónál az erőszakos és hirtelen halál majdnem minden felvonás végén elődugja vigyorgó ábrázatát, mintha azt mondaná: uraim és hölgyeim, nem komoly az egész, vergődnek, sikoltanak és kacagnak a figurák, de méltóztassanak nyugodtan lenni, én egy pillanat alatt mindent elintézek - íme a végén, legmeglepőbb attrakcióm, magát a szerzőt, írót és színészt is leütöm a pódiumról. Jó éjszakát.

Persze, Wedekind jelentőségéhez, írói s művészi egyéniségéhez, nem lehet így, csak pár sorban hozzá szólni, az örök értékmérők, a németek, már régen alaposan megvizsgálták s műveit legnagyobb értékeik közé helyezték. Mi magyarok, akiknek színpada sokkal konzervatívabb, mint a németeké, idegenkedve és értetlenül állottunk vele szemben pedig néhány remekművének, elsősorban az Erdgeist-ra gondolok, okvetlen bele kell kerülnie a mi szellemi életünk forgalmába is.

Ami most, hirtelen halála hírére a tollat kezembe adta, az nem is a kísérlet, hogy művészi jelentőségét méltassam, hanem inkább a megdöbbenés, mert éppen a legutóbbi időkben - Zürichben - naponta vele voltam s oly frissnek, energikusnak s tevékenynek láttam, hogy mindenre inkább lehetett volna gondolni, mint közeli halálára.

Zürich, ahol pályáját kezdte, volt az ő második otthona, ahol sokkal jobban szerették és megbecsülték, mint Németországban. Itt egy tisztelő és megértő kört talált, a kis színház legmerészebb kísérleteinek s Németországban eltiltott darabjainak helyet adott, ő maga kedvére játszhatott s a zürichi nagy irodalmi körnek a "Lesezirkel Hottingen"-nek mindig kimagasló eseménye volt, ha Wedekind felolvasott. Mikor utoljára együtt voltunk, panaszkodott, hogy útlevelét a németek nem hosszabbítják meg s vissza kell térnie Münchenbe. Ki tudja, ha talán Zürichben maradt volna, más lefolyást vesz végzetes betegsége.

Az élet olyan akarása volt benne, mely okvetlen győzött volna,... ha csak egy belső megrendülés nem omlasztotta össze. Mert egy nap kimaradt a kávéházból s akkor hallottuk, hogy a felesége, akit imádott, öngyilkossági kísérletet követett el. Ki tudja, mi volt itt, mit fizetett egész életével azért, hogy hideg megállapítások kimondják róla, hogy új utakat vágott a német dráma történetében.

Lengyel Menyhért