Vajat mi városiak bizony néha csak – importálva látjuk. Dánia füves mezőiről vagy más boldogabb virányokról hozták-e, nem tudjuk.
Illő csodálkozással veszed tehát mindannyiszor tudomásul, ha valahol vendégségen járva, a szeretetreméltó házigazda mégis vajat rak eléd. Frisset, sárgát, melyről azonnal megtudod, hogy nem - import, hanem jó magyar belföldiféle. - Honnan, honnan? - kérdezi arcod minden vonása.
- Hát csak akad! - feleli szerény dicsekvéssel a szives házigazda – igaz, hogy a maximális árnak éppen kétszeresét fizetem. De hát másképp nincs. Ha parancsolod, neked is szerzek.
Vajjon van-e olyan naiv kortárs, aki azt hiszi, hogy ez csak egy eset, vagy legfeljebb két eset?! Nincs. Hiába zavarja, lebünteti, lecsukja a rendőrség az árdrágítókat, azok azért csak folytatják kisded játékaikat, melyek minden kockázat mellett is jó üzletek. Mert ez a mi türelmes, áldott szívű közönségünk alapjában véve szereti az árdrágítókat. Nem jól írják a lapok. Tovább megyek, még hálás is a kedves jó árdrágító irányában.
Ha történetesen a rendőrség elé kerül egyik vagy másik ársrófoló, már egész mindennapi jelenség, hogy a kiuzsorázott menteni igyekszik a vádlott urat, vagy arról van szó, kitől szerezte be a méregdrágán vásárolt portékát. Nem akarja elvesziteni a jövőre sem a beszerzési forrását. Szerencse, hogy az árdrágítók néha nagyon is vérszemet kapnak, ugy hogy a birkatürelemnek fonala is elszakad és az áldozatok mégis csak hozzáerőltetik magukat a rendőri jogorvoslathoz. Avagy maguk elintézik a dolgot. Csellel, ravaszkodással néha egy kis erőszakkal.
Jóizü annak a katonának az esete, aki egy alföldi kis faluban egy vajat. Volt vagy egy kiló, amit a néni harmnincöt korongért kinált megvételre.
- A háboruban hijja van mindennek! - magyarázta - ugy kell mindent vennie, ahogy kapja az ember.
A katona elvette a vajat és emigyen replikázott:
- A háboruban hijja van mindennek. A pénznek is.
Szólt és fizetés nélkül eltűnt. A parasztasszony nem mert lármát csapni.
Jól megtréfált azután egy környékbeli sváb asszonyt egy budapesti ur. A Svábasszony tojást szállított, darabját 80 fillérben. De magának a vevőnek kellett még ráadásul kirándulni érte. Kicsit bosszantotta már a dolog a mi emberünket. Egy nap megjelent megint a svábasszonynál. Negyven tojást sikerült is rekvirálni, de darabját már egy koronára emelte fel az élelmes hölgy.
- Rendben van! - mondotta a budapesti – de tudja mit, tegyen nekem szívességet, főzze meg mindjárt, jó keményre.
Az asszonyság belement az alkuba s megfőzte a tojást
- Meggondoltam a dolgot - szólt akkor a budapesti. - A tojás mégis nagyon drága, nem veszem meg. Egye meg maga!
- És faképnél hagyta az asszonyt.