Az elméleti detektívek nagy atyamestere, Conan Doyle most Amerikában utazik. Onnan irja azokat a kedves cikkeket, melyek mi irányunkban nem túlságos rokonszenvéről tesznek tanuságot. A központi hatalmakat ugyanis közönséges gonosztevőbandának tartja, akiket szívesen fogna el s ítéltetne fegyházra. Ezt azonban maga is érzi, hogy fogdmeg-tehetsége csakúgy mint többi honfitársaé, ezúttal édes kevésnek bizonyul s így kénytelen egyelőre leszidásunkkal beérni, fűszerezve azt többek között egy amerikai németellenes propagandauttal is. Az amerikaiak természeteŹsen illő tisztelettel fogadják a nyomozó főapostolt, ami nem akadályozza meg abban, hogy közmondásos nyers humorokkal is ne kedveskedjenek neki. Egyik soffőr például Cincinnatiban, mikor a nagy mestert a vasútról a szállodába vitte, a kiszállásnál nagyot köszönt a mesternek.
- Alászolgája, mr. Conan Doyle!
- Honnan tudja, hogy az vagyok? - kérdezte meglepetve a hiu detektivművész. - Igazán szép, hogy a testvér nemzet is így ismer. Ugy-e maga is egyik kirakatképem után ismert meg?!
-Oh nem! - mondotta, a yankee – hanem a kofferein rajta van nagy betűkkel: Conan Doyle.
Tableau! Ugyanúgy járnak gyakran Connan Doyle ellenlábasai is, akiket a rendőrség Sherlock Holmesei szintén sokszor nevükön szólítanak, amikor legkevésbbé várják és gondolják. Betörőinkről van szó, kik mostanában a nyári, vagyis rájuk nézve holt szezonban is elég serényen szorgoskodnak az elhagyott lakásokban. Igy történt ez egy Rákóczi-úti betörésből kifolyólag is. Annyit loptak el ott, hogy a káros telesírta volna a zsebkendőit bánatában, ha a fehérneműivel együtt azokat is el nem tüntették volna.
- Szervusz Tónikám! - köszöntött rá másnap reggel a betörőre két detektív a sötét Józsefváros egyik zugában, ahol még az igazak álmát aludta a tolvaj. Az ágy alatt pedig összecsomagolva hevert valamennyi ellopott holmi.
- No de ilyet! - csudálkozott a betörő - honnan tudták, hogy én voltam? Maguk mégis csak ügyes emberek.
- Azaz maga mégis ügyetlen fráter! Honnan tudjuk? Máskor ne ejtse ki a zsebéből a képes levelezőlapot, mit a babája irt. Ott találtuk a kirámolt szekrény mellett pontos névvel és lakcímmel.
Hasonlóképpen járt egy másik betörő is nemrég. Nem hagyta ugyan ott a vizitkártyáját, hanem csak a piszkos ujjnyomatát a szekrényajtaján és a tudós daktyloszkopusok hamarosan kisütötték, hogy kié volna az. Nagyon ismert kliens volt, akit némi keresés után pontosan ott találták abban a kis lebujkávéházban, ahová a kaszirosnő bájai mindennap becsábitották a szerelmes tolvajt.
- Honnan tudják, hogy én voltam? - kérdezte a betörő, majd igen bizalmatlanul nézegette az áruló ujjai hegyét, mikor megmondták neki.
- Lám, a fiatalok mégis csak jobban értenek a mesterséghez! - vélekedett aztán őszintén - milyen régen papoltak már én nekem, hogy kesztyűs kézzel dolgozzam!