Egy főkapitányi rendelet a minap a budapesti hires Teleki-teret beírta a fekete könyvbe. Megállapítva lőn, hogy a Teleki-tér szinén zajló zsibvásár – melyet elmésen vacakvásárnak mond a budapesti zsargon – tolvajoknak, orgazdáknak s az azokkal rokonszenvező közönségnek már veszedelmesen kedvelt találkozóhelye s a lopott holmik forgalmas vásártere.
Holottan milyen ártatlan és romlatlan is volna ez a mi Teleki-térünk szentpétervári társához, mely hála a szent forradalom révén egyszerűen eltüntetett rendőrségnek, a lopott holmiknak nagyszerű börzéjévé lett, ahová még véletlenül sem jut tisztességes uton szerzett. Nemcsak az eladók válogatott férfiak, hanem a vevőközönség is oly szépen gyülekezik, hogy a legtöbbre gondolkozás nélkül rá lehetnek olvasni egy pár esztendőt. Az orosz fővárosnak egyik zeg-zugos kültelkén rendezkedett be ez a félelmetes zsibvásár, melyen bántatlan bolseviki egyenlőségben dobálódnak össze ócska ruhák, rokkant butorok, törött edények drága prémekkel, csodás ékszerekkel, s nehéz ezüsttel.
Az eladóközönségben a háborus viszonyokhoz képest természetesen itt is az egyenruha viszi a domináló szerepet. Alig lehet egy lépést tenni anélkül, hogy katonák meg ne állítanák az embert, akik derüre-borura a világ minden elképzelhető árucikkét kinálgatják. Itt áll egy infanterista halom cipő közepett trónolva harsány vezényszóval dicsérve a kitünő és olcsó lábbelit, ott meg egy matróz görnyed egy csomó nadrág alatt. Valamennyiről már messziről leri a hadifelszereléses eredet, bizonyságául annak, hogy a forradalom nemcsak a magán-, hanem a köztulajdon elvén is csorbát ütök. A különbség még, hogy azelőtt a generálisok lopták, ma meg a közlegények.
A szentpétervári zsibvásáron akad bőven élelmiszer is. Cukor, kávé, szappan, amiből oly kevés van Oroszországban. A katonai raktárakban azonban csak akadt valamicske, s igy jut a szentpétervári zsibvásárnak is. Jutna még ágyuüteg is ócskavasasok számára, ha szállítási nehézségek nem szólnának közbe. Igy hát a fronton kénytelenek ezeket derék muzsikjaink eladogatni potom pénzen jellemző bizonyságul, mennyire undorodnak a háborutól.
De menjünk csak tovább! Órákat, gukkereket, amott gyapjutakarókat, fonográfokat, székeket kinálgatnak kaotikus összevisszaságban. Fiatal katonák az üzletemberek, akiknek fehér képen nem látszik meg, hogy a – vörös gárdához tartoznak. Nem tehetek róla, hogy az áruikat még nem rendezhették. Azonképpen frissen hozták mind, legujabb zsákmányaképen az éjszaka véghezvitt forradalmi ténykedéseinek, melyeket a mi elmaradottságunk még betöréseknek, rablásoknak, üzletfosztogatásoknak szokott minősíteni.
Egyet azonban meg kell adni! A portéka általában nem drága és sokan akadnak, akik nagy vételkedvet mutatnak. A jó üzletek tálalva vannak. Csak egy a bökkenő. Az emberek annak rendje és módja szerint megvesz, kifizet mindent, aztán egy pár utcával odébb az eladók ujra elébe állnak, s a legnagyobb lelkinyugalommal visszaveszik az eladott holmit. Természetesen nem pénzért, legfejlebb egy pár gyöngéd nyaklevesben részesülhet az a naiv ellenkező, aki nincs kellőkép az ottani szokásokról tájékoztatva.
