Egyre több észrevétel, kritika jelenik meg rólunk a neten. (Napi Élet, Reakció Online, IT cafe, nem sorolom föl mindet, az írásokat megtalálják a Publikációban) Ez felettébb örömteli számunkra, egyrészt mert azt jelenti, hogy olvasnak bennünket, másrészt mert alapvetően pozitívak ezek a kritikák. A legalaposabb mustrát Dajkó Pál végezte az IT cafe pénteki számában.
Legelőször is mindannyiunk nevében megköszönöm a kritikai észrevételeket. A kritikát írók nyilván pontosan tudják, mennyire fontos egy olyan külső vizsgálat, amely nem a lap felületes átfutásán alapul, amely átgondolt, kellőképp távolságtartó, ám amelyet mégis alapvetően pozitív szerzői attitűd jellemez. Természetesen alaposan átgondoljuk az észrevételeket, javaslatokat. Ha megengedik, néhány észrevételre itt, a nyilvánosság előtt reagálnék, a legalaposabb kritikusunk, Dajkó Pál szövegét segítségül híva.
1. A múltbéli dolgok elavulásáról
„…a jelenre koncentráló sajtó és a múltban történtek visszavonhatatlan elavulása közötti feszültség okozza azt a kibékíthetetlen ellentétet, mely miatt a régi ügyeknek (a modern mediális eszközök segítségével) jelenben zajlóként feltüntetése, „modernné írása” eleve kudarcos vállalkozás.”
Én nem hinném, hogy a múltban történtek elavulnak. Mindenesetre megfontolandónak tartom azt a történetfilozófiai álláspontot, amelyet Egon Friedell így foglal össze: „Az, hogy a dolgok megtörténnek, ez még semmi: az, hogy megtudják őket, ez minden.” Vagy, némileg más irányból közelítve: az élet egyetlen reális dimenziója a múlt, amely már megtörtént, és ezáltal szemlélhető, de valójában épp azáltal történik meg igazán, hogy szemléljük és értelmezzük.
Ebben az értelemben egy átlagos ismeretekkel rendelkező (vagyis a kort illetően életszerű ismeretekkel nem rendelkező) Olvasónk számára épp azáltal történik meg a huszadik század, hogy szemléli azt, jelen esetben a portál oldalain. És ez éppoly érdekes lehet, mint egy jelen idejű portál olvasása. Másrészt a múltban történtek azért sem avulnak el, mert a történelmi idő múlásával minden dolog, a múltbéli dolgok is folyamatosan változnak, újra pozicionálják magukat, új értelmet nyernek és egészen másként lesznek informatívak, mint a saját korukban.
2. A szövegek írásmódjáról
„A korabeli szövegeket „szöveghűen” írják át, ami feltehetően azt jelenti, hogy a helyesírás bizonyos elemeit modernizálják, de az adott korra, lapra jellemző sajátosságokat meghagyják (például Kína helyett Khina); ez az ismeretterjesztő jelleggel készült kiadványoknál megszokott és jól bevált módszer.”
Egyáltalán nem írunk át semmit. A régi helyesírást fontos korjellemzőnek tartjuk, isten ments belepiszkálni, beleokoskodni a régiek dolgaiba. Ezt értjük szöveghűség alatt.
3. Az objektivitásról és a szubjektivitásról
„…kétélű fegyver is lehet a forrásmegjelölés elhagyása. Egyrészt erősíti az online történelmi napilap saját, önálló karakterét, ám ugyanakkor el is idegeníti keletkezési helyétől a szöveget, a hír új státusza kap borzasztóan hangsúlyos szerepet, s ez könnyen épp a szerkesztők szándékai ellen való hatást érhet el: ezek a szövegek megszűnnek történeti jellegű szövegek lenni, a 21. század elején internetes lapot készítők műveivé válnak.”
Pontos megfigyelés, de az utolsó szót feltételes módba kellene tenni: válhatnának, ha…
Ha nem lenne minden szerkesztő számára szigorú követelmény, hogy minden hírt csakis olyan arányban mutathat be, amilyenben anno dacumál szerepelt. Nem igaz az, hogy „…leginkább az érdekesség, a kevéssé ismertség követelményeit figyelembe véve...” válogatnak a szerkesztők. A szerkesztés folyamata nem abból áll, hogy a kiválogatják a kedvükre való szövegeket és azokból találomra összeállítanak egy napi számot, épp ellenkezőleg!
A korabeli sajtóhírek megmutatják saját súlyukat az adott sajtótermékben elfoglalt pozíciójuk által: ez a válogatás legfőbb rendező elve. Nem lehet egy hírt korabeli jelentőségén túlnövesztve bemutatni, mint ahogy nem lehet egy jelentős hírt eljelentékteleníteni, csak mert esetleg a szerkesztőnek nem tetszik. (Ilyen amúgy nincsen, módszertani értelemben nagyon szigorú a belső szabályozottságunk.)
Ezt jelenti tehát a szerkesztés objektivitása. Tudom persze, hogy objektivitás mint olyan nem létezik, mivel szubjektumok próbálják meg létrehozni, de az objektivitásra való törekvés igenis létezik, és aki ennél többet ígér olvasóinak, az egyszerűen becsapja őket.
Vannak aztán olyan cikkek, amelyek már valóban a szerkesztő egyéni szempontjai alapján kerülnek a lapba. Mert valamiért informatívnak találja a hírt, mert nyilvánvaló párhuzamot kínál a ma történéseivel, stb. Mondok egy példát: 1900-ban fölrobban egy petárda gyár. A hír teljesen érdektelen, mert a petárda gyárnak ez a műfaja, ha esik, ha fúj, robban. A cikk azonban közli az áldozatok nevét és életkorát is: 12, 13 és 14 évesek. Ettől viszont már hátborzongató a hír, persze csakis a mai olvasóinknak, hiszen annak idején nem volt hírértéke annak, hogy voltak 12-13 éves életkorú gyári munkások. Ilyesmikre gondolok, amikor arról beszélek, hogy másképpen informatívak az események ma, mint létrejöttük idején.
Aztán van egy szempont, amely szintén szubjektív, de rendkívül izgalmas: mi látjuk azt, „…mit ők nem láttak...”, tehát be tudunk illeszteni olyan eseményeket is a napi keretbe, amelyek csak innét látszódnak. (Ezzel persze nagyon óvatosan kell bánni a formai és műfaji kötöttség miatt.)
Csak nézünk, mint a moziban, vagy olvasunk is a képernyőn?
„…olvasni pedig biztos, hogy nem fogunk a képernyőn huzamosabban…”
Én nem tudom, ki milyen huzamosan olvas a képernyőn, de hát a mai hírportálokat is itt kell olvasni és persze nemcsak azokat, hanem lassan a világon mindent. Amúgy én még könyvemberként szocializálódtam (az egyetememet még JATE-nak hívták - ó, Béke, Gödör és Sárkány, „…hova csúszol a múltak iszapján…”), de ettől függetlenül remekül elvagyok a képernyővel is, persze lehet, hogy ez részemről valamféle perverzió…
„Sine ira et studio.”
„…a főszerkesztő… határozottan elhatárolódik az aktualizálástól, a napi eseményekhez való kapcsolódástól... ez az út – módszertani tarthatatlansága és mérsékelt álszentsége mellett – egyenesen vezet az unalomhoz és az érdektelenséghez…”.
Én mindig azt mondtam – persze bizonyára nem sikerült ezt minden interjúban világossá tenni -, hogy az események ábrázolása során tartózkodunk a morális értékítéletek alkotásától, azt az olvasó jogának tekintjük. Hogy az értelmező kommentárokban arra törekszünk, hogy csakis az események hátterét világítsuk meg, tegyük értelmezhetővé, de nem minősítjük azokat.
Ott vannak viszont a blogok! A blogokban módja nyílik a szerkesztőknek, hogy a múlt és jelen közötti kapcsolati hálót megszője, és ez a háló természetesen merőben szubjektív lesz, szubjektív, de szándékában semmiképpen sem elfogult.
És ezt teszik a Páholy szereplői is márciustól. A Páholyban négyen fognak havi forgásban reflektálni azokra a dolgokra, amelyek megihletik őket. A három állandó páholyistánk már megvan: Ormos Mária, Gazda István és Vitray Tamás, a negyedik hely még kiadó.
Amúgy Dajkó Pálnak teljesen igaza van, a tacitusi mondat úgy álszent, ahogy van, és természetesen mindig is az volt, már a megszületése előtt (mert nyilván van valahol az idő mélyén ennek a mondatnak egy ősformája, és annak is és annak is…), de hát ezt mindig csak mint szándékot, törekvést szokták volt megfogalmazni: mi is így tettünk, mert őszintén erre törekszünk.
Isa bájt és adat vogymuk...
„A lap szlogenje: Latjatuc feleym szümtükhel, mik vogymuk? Isa bájt és adat vogymuk. Hm. Meglehet, sikeres lesz ez a mondat, de nekem inkább középiskolás viccnek tűnik…"
A szlogenben bízom. Amúgy a Mi a f…szt tudunk a világról (What The Bleep Do We Know) című remek filmben, amely a kvantumfizika világáról akar az ilyesféle kóboreszűeknek, mint amilyen én is vagyok, valamiféle értelmezhető képet adni, nos, tehát ebben a filmben a Columbia egyetem egyik professzora arról beszél, hogy a szubatomi részecskék, amelyek hol léteznek, hol nem, leginkább adatként viselkednek, illetve akként értelmezhetőek. Bár aztán mosolyogva hozzáfűzi, hogy ez az egész szőröstül bőröstül az őrült fizikusok találmánya…
Latjatuc feleym? Már a fizikusokban sem lehet bízni...:)
