Az "Őszi vihar" alkalmából
Magános, éjjeli séták jutnak az eszembe, ifjúkori séták, mikor két fiatal ember kószált a Lipót-körúton valahol épp a Vígszínház előtt. Jób Dániel valamivel túl volt a húszon és az alsó város fölött együtt szőttük terveinket, álmainkat, mint két selyembogár. Mire ide-oda vagy hússzor fölmértük a Lipót-körútat, már kész volt a legszínesebb háló. Talán aki utánunk nézett, látta is lebegni fejünk fölött a fantázia szivárványos szálait.
De már megvolt bennünk a koravén csalódás. És el voltunk keseredve, szidtuk a világot és ócsároltuk a várost, amelyben élnünk kell. Jób Dániel csak egy-egy szóval, egy-egy megkezdett és hirtelen elhalkuló, lecsüggedő, soha be nem fejezett mondattal...
De aztán hirtelen el tudott hallgatni, arca közömbös jéglárva lett és csak az ajka vonaglásán látszott, hogy valamit szeretne még beszélni, de ezt sohasem fogja mondani.
A világfias maszkot egyetlenegyszer libbentette föl, egy elkeseredett gyönyörű cikkében, amelyben kegyetlen viviszekciót hajtott végre lehetetlen irodalmi és művészi viszonyainkon. Úgy él bennem ennek a cikknek emléke, mint a legkeserűbb pezsgő mámora. És a cikk után rideg következésképp el is hallgatott. Az "Ifjúkor" óta, amely egyike a legszebb és legmaradóbb magyar novelláskönyveknek, tudtommal nem adott ki a kezéből semmit.
A Vígszínház rendezője lett. Jób Dániel, aki húsz egynéhány évével úgy indult el, hogy a legfélelmetesebb, legcsalhatatlanabb szemű színházi kritikus lesz, a fölényes tudását, a hajszálfinom kritikáját, a megvesztegethetetlen ízlését, minden színházi ihletét belevitte abba a mesterségbe, amely a színház körül a leghálátlanabb és talán a legfontosabb.
A színház iránt való szerelme a márványarcú ábrándozót egyre inkább gyakorlatiasabb ösvényekre csábította és - így gondolom - kissé hitét is vesztette, amikor közvetlenebbül megismerkedett a színház titokzatos sphynxjével. Legalább is évek teltek el, míg ismét rá tudott eszmélni arra a Jób Dánielre, aki húsz egynéhány évével a magyar irodalom egyik legnagyobb ígérete volt.
*
Az "Őszi vihar"-t baráti érzelgősség nélkül, a legridegebb és legszigorúbb szemmel néztem végig és elhatároztam, hogy kegyetlenül őszinte leszek vele szemben.
És a következőket láttam: Jób Dániel, a színpadi rendező a maga mesterségének eszményeként a való élet puritán ábrázolását látja. Előtte is az lebeg, amit Strindberg akart és részben meg is valósított, hogy a színpadon ne színház, hanem élet legyen, az ajtók igazi ajtók és az emberek igazi emberek legyenek.
Tehát: semmi hatásvadászat, semmi fölös romantika, az emberek jöjjenek be és menjenek ki, ahogy az életben jönnek-mennek és a felvonásvég ne éreztesse a színdarab struktúráját.
Mindezt Jób Dániel könyörtelen következetességgel meg is csinálta a darabjában, de megvallom őszintén, hogy azt hiszem, kissé túl a célon és nagy puritánsága a színpadi hatás rovására megy.
Annál nagyobb örömöm telt benne, hogy Jób Dániel ebben a darabjában, amely az újabb színpadi termés egyik legjelentősebb műve ismét megtalálta magamagát, az igazi Jób Dánielt, az írót. És az az őszinte, szép siker, amelyet az "Őszi vihar" aratott, első sorban az írónak szólt.
A közönség is, ahogy láttam, megérezte, hogy előtte most nem sakkfigurákat húznak tetszetős kosztümökben, hanem emberek szenvednek, sírnak, szeretnek, kegyetlenkednek. És Jób Dánielnek csakugyan az a legerősebb tehetsége, amit az "Őszi vihar" revelál, hogy emberi jellemeket tud ábrázolni.
Első darabjáról van szó, tehát meg szabad állapítani, hogy még nem próbál vagy még nem tud az emberi lélek teljes skáláján játszani. Még csak azokat az embereket szereti, karolja föl, akik közelebb állnak hozzá, akiket megért, akikkel rokonszenvez. De ezeket azután tökéletesen, a színpadi és írói művészet legraffináltabb eszközeivel tudja elénk állítani.
Darabja tehát líra, vagyis az írónak a lelkivilágát árulja el. De csodálatosan megtudja éreztetni, hogy mit akar az alakjaival mondani. Mély, elbűvölő hatása ott kerekedik felül, ahol a finoman szőtt dialógusok hézagai közül emberi szenvedések, emberi hangok törnek ránk és a kimondott mondat mögött sokkal rejtélyesebb és káprázatosabb mondatokat érezünk.
A költő elragadtatása, láza, szent mámora csap meg bennünket ilyenkor a színpadról és ilyenkor vele érezzünk az ilyen melodikus, csupa dal és csupa szív mondatokat mint: "Már nem emlékezem az arcodra - mondja a szerelmes nő a kedvese szemébe - a szívem fölitta az arcodat."
Nagyon erős, maradó rezonanciát kelt bennünk a darab. Haza kell magunkkal vinni az egészet és sokáig gondolkodunk még rajta, vitatkozunk az íróval, mert igazán meg tudott hatni minket és olyanokat tudott mondani nekünk, amik egészen az övéi.
Hiszem és meg vagyok győződve róla, hogy Jób Dánielben minden adomány megvan, hogy a magyar drámai irodalomban egy fejjel magasabban váljék ki valamennyi közül.
Jób Dánielről akar ez a cikk szólni és ezért a darab előadásáról bővebben nem is írok, csak Varsányi Irén, Hegedűs és Csortos iránt rovom le őszinte elismerésemet, különösen Varsányi iránt, akit minden színházba járó embernek halkan, magában imádnia kellene.
Szini Gyula
