Huszadik század - történelem jelenidőben

Mikor kissé hosszas távollétem után, Parisból végre haza tértem és egy egész új világba Uram! - az első igazán szép fiatal ember, akit megláttam: Jób Dániel volt. Mellettem ült a régi Nemzeti színházban s egy szomszédos páholy kék drapériáiból nyúlt ki felém azzal az ő sajátságos hajlékonyságával, melyet mindannyian ismerünk.

Egy hímhattyú kecses és hullámos ondulációja volt ez, igen finom külső formája benső titkoknak és harmóniáknak, egy fiatal stílus egyéni eleganciákban, ami az egész jelenséget, már fizikai föltűnésében, olyan sajátságosan művésziessé és vonzóvá állította ki. Valami különös báj és kacérság lebegte körül fölszegzett fejtartását, a bátrak könnyed kihívásával, "l'air degagé" ahogy a franciák mondják, s nem tudom micsoda impertinenciák világítottak körülötte, micsoda haragok és odaadások, gyűlölségek és imádatok hevítették, rejtélyes izzásokig.

Volt benne valami nőies is, mint minden szerencsés születésben, valami idegen tekintet a szemében, valami moszkvai naplemente a hosszú haja s az arcéle körül, mely a homlokát az orr öntvényével majdnem egyazon vonalba vonta. Az ajka közt, dús fogai, kissé rézsutos torlódásban, a természeti adományok bőségét jelezték. Mondjam-e, hogy e fiatal embert rögtön megszerettem?

Először is értem volt itt, e szomszéd páholyban, nyilván tiszteletemre és kíváncsian is rám, ami mindig meghat engemet. Másodszor egy régi kis darabom röprizéért volt itt, mert csakugyan azt a bánatos "Péntek Esté"-t játszták, mellyel hajdan debütáltam a Nemzeti Színházban, azazhogy elepedve ültem egy párizsi hotelszobában, mikor a premiére-je volt. Harmadszor, - no de mi kell egy finom szívnek, hogy szeressen! Egy szó, egy hang, egy szempilla ami rezdül, egy villanás, egy mozdulat, egy gondolat, mert gyönyörű ösztönöm úgy van ébren mindig, mint egy vörös mécs a sorsom körül.

Jób ott volt, üdén és fiatalon, első szomszédom egy pesti színházban újra, húsz esztendők után! Azóta hányszor volt szomszédom és hány darabomnál, rendezői kis asztalunknál és hányszor jött el az én kedvemért, zajos próbákra, drága Dániel! És ez mindig, első régi találkozásunk volt, abban az egymásért való predesztináltságban, ami a legszebb dolog a világon ha férfiakról van szó, mert ezek majdnem mindig mint bűntársak szövetkeznek vagy mint testvérek egy művészetben.

Holott, igaz, az idő elmúlt fölöttünk és lehullatta ránk a küzdelmeink levélhullását, a sikereink csalárdságával. Mégis, visszanézve, a csalódásunk a legbecsesebb zamatokkal van tele és minden örömmel fölér, örömmel! aki követni tudja ezt! Hányszor remegtünk szavakban való szédületekben, mint egy hegycsúcson odafönn!

Hányszor jöttünk elragadtatva, az emberi szó erdőzúgásában, mint frenetikus zenészek! Hányszor hittünk, szavakban, istenem! egy-egy ritka mondat patkódobogásában, az emberi nyomor nagy utain, ahol végigcsengett! Hányszor tömtük tele magunkat egész zenekarokkal egynémely lendületekben, ritka képletek illatos mérgével, mint a hasis-zabálók, mámorosan! Jób sohasem hagyott el engem, még legszélsőbb muzsikalitásaimban sem. De sőt, nem egyszer még buzdított is, mikor a lélegzetem elakadt: "Még duma, mondta, még!"

A megértése, a fölérzése, merő ösztönökben, úgy hangzott vissza, mint egy másik zene amit fölkavartam, mint egy másik művészet, mely az enyémmel fölért. A követni tudásnak, az együtt s egyszerre való vibrálásnak szinte érzéki formája volt ez, kiolthatatlan gyönyörökben. Nem egyszer érdemes volt élni, írni, a világon és egy színpadon lenni, érdemes! Der Worte und der Bühne Wellen! ezt mondanám, ha szabad volna a költőt úgy travesztálni...

Holott mi volt ez mégis, micsoda távolság e testvériségben, két egymástól idegen világ! Aminthogy minden ember idegen a másiktól, főleg ha jól ismeri egymást. Ha már meg kell, hogy értsek valakit, nem e rögtön azt jelenti, hogy ez egy más lélek s egy más világ? És soha olyan spontán el nem válik egymástól két ember, mint mikor egyet érez mindegyik.

A legtávolabb, sajnos, azok vannak egymástól, akik legjobban hasonlítanak. Lehetne közeledni másképp, lehetne élni egyáltalán? Sajátságos gyöngém Jób Dániel iránt, az idők során, ki tudja micsoda útvesztőbe vezetett, ahonnan embervizsgálat és lelkibúvárkodás már nem igen tud tovább, s ahol egy magányos ember legföljebb ha egy másik magányosat talál, mert mindenki egyedül van a világon.

Mégis, amit megtudtam látni s föltudtam jegyezni, más aligha tudja ezt. Kinek van itt érzéke művészek iránt, ha ezek nem ontják a könyveket? Holott minden sor írás nélkül, még ama régi novelláskönyv nélkül is ha akarom, van itt egy hang, amit százkötetes írók nem tudnak, egyetlenegy hang e Dánielben, a lelki hálózat legérzelmesebb húrján, mely a legfinomabb áhitatokra pendül, töredezett skáláival. Az elvágott beszéd, a félcsengések kromatikája, megrezgése, elhullámzása, ez mind nagyszerű epedés benne, fulmináns egek után.

Ami csak van nagy és heves művészet a világon, minden költészetek hegyorma, távoli horizont és hajnali kert, ez mind úgy sajog benne, hogy a visszhangja egy fájdalom. A leglelkesebb érzése olykor, egy mély lélegzése, elakadva. Fölperzselve, micsoda vágyakon, egész művészi szenzibilitása, úgyszólván önmagát kötötte le, befelé való sugárzással. És akár írt vagy sem, Jób mindig volt és valaki volt.

Egyszer, egy nyáron, velem volt. Egyedül egy magyar pusztán mi ketten, (egy harmadik jó barátunkkal,) abban a hallatlan ragyogásban éltünk, ami az Alföld július havában. Az égen nem volt egy felhő s nem volt egy hang a levegőben. A végtelen síkságon itt-ott, egy-egy messzi akác nyúlt elő a fényben mintegy aranypapírból kivágva, és egészen távoli horizontok bibliai tájképeket formáltak izzó rejtelmeik tüzében, magányos tündöklésekben, ahol nem volt semmi, nem látszott semmi, ahol talán az Isten volt. Juhnyájak mentek az utak fölajzott porában mint aranyködökben, aranygyapjaik torlódásával.

Valami rettenetes fénykovács ontogatta a nap mögül a tüzei gyémántlavináját s az izzó egek, szédítő magosságban, elérhetetlen és határtalan, az egész nagy végtelenség érzését adták, egy kis golyóval benne, ami a föld. Elveszve itten s micsoda nosztalgiákban melyekre nincsen szó semmiféle nyelvben, egész létünk ahhoz a gémeskúthoz tapadt, mely a nyájakat is felüdíti, s az ágas bús fájával mint egy csonka hárfa bámul, hangtalan a világban!

Máskor, mint fiatal princek, egy könnyű kocsiban gurultunk rónákon át, mezőkön végig, két angol telivér jókedvével, aranyba mártott sörényével, s a fecskék követtek a fényben, megelőztek, visszajöttek, utolértek, vad eleganciákban röpültek, hangtalan. Tragikus gulyák s víg kondák előtt mozdulatlan legelészésben, flegmatikus kocákat láttunk vállalkozó kanok alatt s a szerelmük keserű humora, mintegy a saját vágyaink hívságát csapta meg, a létünk egész tragédiáját.

Minden élt itt, s virult e végtelenben s minden kigyúlt a nap alatt valami rejtőző óriás pokoli palettáján, amint csöpögtette a színeket s még színeket és örömöket és kéjeket és nagyszerű néma festményeket és beszédeket és megvalósíthatatlan könyveket, az élet egész hevét és boldogságát, valami imminens fájdalomban. "Mégis, írni, az a legtöbb, a legnagyszerűbb ami van, mondta Jób mellettem. De nem írni, az még finomabb..."

Mi van még, ami hiányzik e képhez? A múltak minden öröme, a kastélyterasz abban a régi nyárban, ünnepi délutánok a kerti rózsák illatával, női fátylak lobogásával, távoli Marianne! Nézések, melyeket nem lehet leírni, hangok, melyekre egy akác fürtje hull, nagy esték, mikor messze a tanyán egy kocsi zörög s valami vándor mintha jönne a csillagok alatt.

És nagy olvasások, nagy vallomások a tornác vadszőlőindái alatt, amelyekre szinte észrevétlen, szerény kis holdfény aggatja magát. És akkor, elragadtatva tíz nyomtatásos sor előtt, ha ez Tolsztojból való, ha csak a Porto-Riche "Vieil Homme"-jából való, meghatva és mámorosan az emberi hang fájdalmától ha művészi csengése van, Jób elvonul mint egy Parrhasios, könyörtelen, sivár valóságok előtt.

Hattyúi gőgje, ott enged csak, ahol megfogja ami nagy és szép. A nőt akit imádna, - oh istenem, csak egy módja van! Mégis, előbb, úgy állna meg előtte, mintegy föltűzdelve nyilván, egy képzelt keresztfára. Mert a szenvedélyhez, mint minden művész, a formákat is ismeri. S talán egy olyan perc is volna, mikor egy Flaubert-regényt nyújtana át egy gyönyörű leánynak, ha már a magáét s az egész világot oda nem adhatja.