|
Fenyő Miksa - Babits Mihály
"Irodalmi problémák" címen Babits Mihálynak egy kötet esszéje jelent meg a Nyugat kiadásában. Tizenöt esztendeje, amikor is a Kisfaludy-társaság Péterfy Jenő összegyűjtött munkáinak három kötetével lépett a közönség elé, nem volt a magyar kritikai irodalomnak jelentősebb eseménye.
Péterfy három kötetnyi írásának említése nem akar érték-megállapítás lenni; ebben a három kötetben Péterfy egész élete, munkássága benne van: széles alapú esztétikai és kritikai tanulmányok mellett beható ismertetések, futólagos kritikák, melyeket azonban oeuvre-ré fog egybe írójuk mély érdeklődése, értékes műveltsége s az, hogy igazán köze van mindahhoz, amiről véleményét, benyomásait, ítéletét elmondja, holott Babits írói munkásságának csak egy gyönyörű fejezete ez az esszé-kötet, vallomások esszé formában, gazdag fazettálású egyéniségének egyik megnyilatkozása, mely igazán érthetővé és értékelhetővé csak verses művein keresztül lesz.
Hogy mégis Péterfy művét említjük Babits tanulmánykötetének méltatásakor, az annak a körülménynek tudható be, hogy írói és emberi kvalitásaik között nem egy közös vonás állapítható meg, melyek - bármennyire is idegenkedjünk a jellemzésnek és értékmegállapításnak ettől a módjától - kihívják az egybevetést. Babits mondja Péterfyről (kinek életén és művein sokat eltűnődik): "az irodalmi esszé és kritika nálunk majdnem mindig igen szűk és egyoldalúan nemzeti szempontokat követett... az egyetlen írónk, akire e jellemzés egyik részében sem illik, Péterfy..."
Ez a megállapítás [*] nem egészen helytálló - az utolsó két évtized kritikai tanulmányaiban a nemzeti szempontok mindinkább háttérbe szorultak az esztétikai szempontok mögött -, kétségtelen azonban, hogy a nemzeti szempontok kötelékéből való ez a kibontakozás sehol sem teljesebb, mint Babits Mihály tanulmánykötetében.
Azok a szempontok, melyekből tanulmányainak tárgyait szemléli: korokat, embereket, műveket - ezek a szempontok a maguk teljességében alkalmazhatók a világirodalom bármely művére, s azzal a pillantással, mellyel ő Vörösmarty vizének mélységei fölé hajol, éppen oly biztosan lehetne bevilágítani Flaubert életébe, az a mérték, mellyel Komjáthy Jenő költészetét méri, Leopardi költészetének titkait is felfedhetné előttünk.
Babits Mihály műveltsége éppen olyan gazdag, a gondolatnak minden országát bejáró, mint Péterfyé, de nála - költői geniejének minden korok aranyát, ékkövét áthasonító ereje révén - még nemesebb anyaggá amalgámozódik, mint Péterfynél; Babits éppen úgy telítve van előkelő és generózus érzésekkel és humanitásokkal, mint Péterfy Jenő, finom és titkolt érzékenységekkel, de lelkének szeizmográfja számtalan olyan dologra is reagál (gondoljunk csak irodalmi: érdeklődésének még a detektívregényeket is felölelő területére), melyek iránt Péterfy közömbös maradt volna.
Mindketten, Péterfy is, Babits is magános emberek, termékeny és szép izoláltságban, mely gondolataik emelkedettségét és eredetiségét biztosítja; ugyanaz a hajlandóság mindkettejükben a szemérmes impasszibilitásra, csakhogy ez Péterfy műveiben inkább mint kritikai szempont objektiválódik, Babitsnál pedig inkább magára a műre, mely keze alól kikerül, borítja finom fátyolát.
Szóval nagyjában műveltségük, érdeklődésük, érzékenységük révén lehet valamelyes közelséget konstruálni közöttük; egészben véve azonban Babits a szabadabb, a függetlenebb szellem, akinek kritikai tanulmányait is ugyanaz a független és függetlenségében önmagának művészi korlátokat vető szellem veszi a szárnyára, mely líráját oly hasonlíthatatlanul értékessé avatja.
Péterfy talán az objektívebb, vagyis lírai hajlandóságát keményebb erővel leküzdő, Babits viszont, aki enged líraiságának, mely mélyről buzog ellenállhatatlanul és drágaköveket olvaszt föl magában, ha tévedések, ha ellentmondások, néha tán zavarok árán is, önállóbb értékek teremtője a kritiká-ban is.
Péterfy szempontjai minden műveltsége és receptív képessége mellett még közel járnak a sémás megállapításokhoz (lásd Jókairól írott tanulmányát); Babitsot filozófiai hajlandósága messzebbre, magasabbra ragadja, (reá is áll, amit Vörösmartyról mond: "ha Vörösmartyt olvassuk, mindig közel vannak a csillagok, a halál és a végtelenségek").
Péterfy stílusa gondos, olyik helyen keresett stílus, szépen kigondolt, fényesre csiszolt hasonlatokkal, metaforákkal élénkítve, Babitsé önnön súlyától hull árnyékolt redőkbe, mint régi, nehéz brokátok, selyembársonyok, néhol a gondolatok megtorlasztják, jégtáblák módjára egymásra tornyosítják mondatait, s ilyenkor szinte hallani lehet gondolatai lihegését, amint útjukat keresik a mondatok torlaszán át. De hiszen mindegy, az ilyen összevetések többnyire kétes értékűek: marad az igazság: különb tanulmánykötet kritikai irodalmunkban tizenöt esztendeje nem került a magyar közönség elé.
Ezek között a legértékesebb, s nyilván írójuk lelkéhez a legközelebb álló, Vörösmartyról és Arany és Petőfiről írott két tanulmánya. Vörösmarty a legismeretlenebb magyar költő; sem az iskola, sem a kritika nem tudta nagyszerűségére irányítani a közönség figyelmét; Gyulai Pál tanulmánya, ahol a korrajz mögött elsikkad az ember és a költő, nagyon kevéssé alkalmas erre, (lásd Schöpflin okos és a Vörösmarty problémát felvető tanulmányát "a két Vörösmarty"ról). Vörösmarty Mihályt igazán Babits fedezte föl.
Felfedezte láthatóan önmagának: ahogy fölérez minden fájdalomra, mely Vörösmartyt éri, ahogy a költő feljajdulásai megszólaltatják, mint a megütött hangvilla a zongora húrját, ahogy szerető érdeklődéssel végigkíséri minden stációján és kihallgatja a lázadozó, az életet akaró, a férfiasan megbékélő, a filozófus, a tragikus, az idegzetbomlott Vörösmarty szívhangjait, mindezt megolvashatjuk Babits gyönyörű esszéjében.
Igaz, önmagának fedezte fel, mint költő, állván szembe a költővel, a császártalálkozások ünnepélyességével, de éppen mert e fölfedezésben, a szemléleten és elmélyedésen, a megértésen felül a legkiválóbb szerepe jut Babits gyönyörű líraiságának is, az egész tanulmány túlnő a megszabta kereteken, a legkomplikáltabb magyar költő lelkének rekonstrukcióját kaptuk, de egyúttal a legértékesebb dokumentumokat Babits lelkének és művészetének megismeréséhez. Azt mondja Vörösmartyról: "valóban, ha valahol, így Vörösmartynál a nyelvkincs egy a képzeletkinccsel; elég gazdag, soha kevesebbet, elég erős (mert a nyelv fegyelmezéséhez is férfierő kell) soha mást nem mondani a kellőnél.
Ez ad klasszikus és tömör ízt ez áradozó nyelvnek." "E képzeleteket és szavakat zene borítja el; zenére születtek; s ez már aztán egészen sajátságos meghatározhatatlan valami, Vörösmarty lelkének egyéni zenéje, mindig egy, bár oly változatos, mint maguk a képzetek." "A betegség relatív: plussza, mínusza van. Vörösmarty lelke fölfelé beteg.
Észreveszi: nem akar beteg lenni. Korlátozza, leköti, egyensúlyozgatja a túlságos lelket, művészettel, életfilozófiával munkával." "A Vörösmarty-féle epigramma eleinte kép: Vörösmarty most is a képek költője. De a régi zavaró bőség helyett, most egyetlen, nyugodt művészettel drágakőbe metszett kis kép van előttünk. A szarkofág domborműve helyett, gyűrűbe való kámea. S e történeti és szerelmi medalion-képecskék, melyek a parnasszista szonettírók modorára emlékeztetőleg nyugodtak és művésziek, mégis mélységesen líraiak.
Kámeák vagy kis szobrocskák, csodálatosan kemény, tömör, ünnepi és egészen új magyar nyelv bronzából kimintázva és végtelen egyéni - és minden disztikon volta mellett is ismét teljesen modern zene lángja (nem olvasztó láng-e a zene?) olvasztja ezt a nemes bronzot."
És még száz idézet, melyekben Vörösmarty ellenállhatatlan jellemzése mellett Babits költészetének a jellemzése is foglaltatik, aminthogy az a lázas, a végtelenségek felé érző állapot, mely Babits Mihály lírájában a kristálytiszta formát áttüzesíti, szükségképpen vitte Vörösmartyhoz, akinek egész élete tragikus nyugtalanságban égett föl költészete Nessusingében. Csakis ez a közösség érzés és gondolatviláguk egész danteszk voltában, teszi lehetővé, hogy Babits Mihály tanulmánya olyan mély betekintést engedjen Vörösmarty lelkébe, amelyet kritikus íróról még nem revelált.
Les plus beaux počmes et les plus venérés, chaque sičcle est obligé de les refaire pour les pouvoir lire, pour les sentir ou les comprendre. Babits Petőfi művének megítélése, újraértékelése számára kétségtelenül új és érdekes szempontokat talál s megállapításainak bűvöletéből nehezen vonhatjuk ki magunkat. S ehhez képest, szempontjainak gazdagságához, ítéletének logikus felépítéséhez képest, végső konklúziója - "Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában" - nem is nagyon fontos.
Talán éppen ez a centrális megállapítás, amelybe Babits tanulmányának minden fejtegetése torkollik, a legkevésbé fontos Babits tanulmányában, de mint mondottuk, maguk e fejtegetések, melyek során Babits Mihály idáig eljut, betekintése Petőfinek és Aranynak műhelye és szíve rejtekeibe, természetüknek és termelési módjuknak biztos kézzel való megfogása, az egésznek művészi erővel való megjelenítése, mindez Babits tanulmányát páratlan értékűvé teszik. |