|
Arcképkísérlet Krudy Gyuláról
Tíz éve alig múlhatott, hogy a hírbe került Krudy Gyula bús elhagyatottságban éldegélt itt a fővárosban.
Néma, viharzó, fáradt, zengő képei férfiifjúságomnak és Krudy Gyula vállaira még nem helyezték rá a megtalált Hamupipőke messzi sugárzó palástját.
A Kinizsi-haragosság, a mareona muszáj segítette meg Krudy Gyulát és nem az irodalom; idáig is ugyanaz a ritka író volt, amilyennek a közönség később megismerte, kéziratai, a beszélyek, cikkelyek csak szaporán megjelentek, mint ez idő tájt, társai a szerzetből tudták is a különösségét s tekintetük megsúrolta az alakját, ha valamelyik helyiség rejtő zugolyában megpillantották a magányost, ám a titkot a teli torokkal kikiáltásra váró bizonyságot el nem árulták, míg nem ama szablyás ramazuri, kiverekedte a Krudy Gyula jussát, Krudy Gyula három könyvét olvastam el a nyáron, de most, mikor az írói arcát próbálgatom, fölém kerül a misztikus erdő, amelyet végig jártam, a hajnalon szülő kerti fák, miknek hegyéről szívedig surran az illat, az étvágyas gyümölcsfák, amikről rádkacag a teli érettség, a harsogó jegenyék, amiknek árnyékából rádborul a magyar borongás, a Krudy Gyula erdeje, a nagy, földdel-nappal szeretkező munka, ahová különös embereit, különös történeteit elültette.
Krudy Gyula írásairól könnyen el lehet sorolni a jellemzőket, a múltat érzi magához a legközelebb, a képzelete gyorsan meglendül, ha öreg emberek lépnek eléje, akik a messziségből jönnek, de elszálló életükkel még éreztetik a folytonosságot, a hangja csöndes, álmodozó és szavainak meghatott elsorolását nem tudja megzavarni az élet momentán rivalgása sem, képei, gondolatformái fátyolosak, mint a félig ismerős emlékezés és a hevülete, megindultsága, mint a sóhaj, mely ha eljár körülöttünk, előretekintő eszünk megfordul a rejtelemtől.
Bennünket másképp is foglalkoztatnak Krudy Gyula írásművészetének e tulajdonságai, mert az egyéni márkán túl kivilágosodik írói pszichéjének titokzatossága, Krudy Gyula próbájánál oly izgalmasan és kitapinthatóan, mint alig más írónknál... Krudy írásait valóban átlengi az a fantáziálással visszahanyatló, elérzékenyüléssel visszaölelkező, lefogott hangú regélő mámor, ami biedermeieres hangulattal lebeg át a legkonokabb gépimádók képzeletén is.
Itt jutunk el ahhoz a nem is új, de ami érzésünkkel mindig újonnan és forrón elgondolt gondolathoz, hogy minden gyermek költő, csak fölváltják őket később, az írót, azonban a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének, akik öreg fejüket oly szívesen lehajtják a gyermekidők mesélő emlékpárnáira...
Dzsentri családok őrizték így a maguk kasztjában a tradíciókat, a viseleti módot, napirendjük beosztottságát, az őszi sétákat a szigeti sétányokon és bizonyára a gyér, símán és hullámosra kisütött asszonyfrizurák alatt a gondolatok, álmodozások választékosságot is.
Ezek a nagyasszonyok, tekintetes urak egyenesen a forradalom előtti időkből sétafikáltak elénk és ma tudom, hogy a biedermeier-korok ódonsága rajzolta meg formáikat olyan különösre; elvonuló viselkedésükkel, hozzáférhetetlenül izolálták el magukat a szaladós, frissen született emberek közül és ezek a nagyon öregedő, rejtelmes gőggel lépkedő emberek, a ruháikat, szokásaikat, furcsálkodásaikat ráöltöztették a fiaikra, leányaikra is.
Az az aggastyános öregúr, aki megfontoltan lépegetett a szigeti gesztenyések alatt, ugyanolyan idők termelvénye volt, mint az a másik, délcegebb léptű öreg úr, aki kimetszetten másolatban úgy ballagott az aggastyán mellett, mint akinek vigyáznia kell, mire a görnyedt gavallér végleg aludni megyen, átvegye annak az öblös zsakettjét, vastag bambuszbotját, s idők járása ellenében bizarrkodó különködéseit. Az aggastyán a forradalom előtti időkben gangoskodott, az unokája a forradalom utáni időkben, a Bach-korszakban találta magán a nagyapja testi-lelki köntösét.
A külső világnak ez az ércigája okozta azt, hogy az emberek önmagukba menekültek, eszmékkel, érzéssel, ízlésforradalmisággal bíbelődtek és e lelki élet ábrái kijöttek a ruháikon, bútoraikon, életformáikon és mindenen, ami az életükhöz tartozott; így született meg a bidermeier és nőtt, tisztult, fajult a 48-as Európáig, a hullámverés a mozgalmakkal eljutott mihozzánk is és a tragikus összeomlás után, éldegélt itt nálunk, a jó televényen, a Bach-korszakban is. Mi később született jövevények gyerekszemünkkel még fotografálhattuk az elfordult idők lemaradt, itt maradt utasait...
Krudy Gyula gyerekszemein tükrözött ez a búcsúzkodó világ, ébredő csudálkozása ezekkel az emberekkel, a konok különcködésükkel, romantikus rejtelmeskedésükkel édelgett először, álmos történeteik, sóhajtgató összeesküvésük, sírásba lágyuló mosolyuk, hirtelen, hetyke mámoruk, lankadt elcsöndesülésük elsorjáztak Krudy Gyula gyerekeszén, melyben már élt az író és bélyeges lett örökké ettől a miliőtől.
Hisszük, hogy a gyermekélet eldöntő az író karakterére, hisszük, hogy az író barázdás ábrázattal, a koporsó zártáig gyermeknek megmarad, hisszük, mire fölserdül az alkotó munkára, a gyereklélek vezeti útjain. Én elgondolkoztam és írtam arról egyszer, hogy a témarajlás az író képzeletén, a belepett tündöklés: a gyermeklélek játékossága, mely szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künn zajló élet ráejt; a kiízlelés, ahogy a gyereklélek a látogató percet magához ragadja, amint az gőzölgő fantomjaival a darab életből felszáll; a meggondolatlan öröm, pásztorocska a délibábok ligetében, ahogyan a gyereklélek utána veti magát a felsuhanó képek szitakötőinek... a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség, a makulátlan potencia, a gyerekléleknek az a tulajdonsága lobog az igazi író lelkében. És koros korában is, őszült megfigyeléseit, élményeit is ezzel az indulatosságával tudja frissen magába ölteni s az élet áramával fölteríteni.
Hiszen azért nem ma született gyerek Krudy Gyula sem; széles melléhez odaránt mindent, ami szenvedély, borból, asszonyból csöbörrel merít, a mezőny lovacskáit szorgosan figyeli a tikett-pányvákkal, a bakkarát csörgő asztalánál zordonan döngeti a szerencsét, cimboráit úgy választja meg, hogy a hajnali kötelességektől a gyöngébb ember meghal, de aki közelebbről láthatja ezt a rapszodikus gyakorlást, itt is, e tajtékos viharzásból fölmerül a Krudy Gyula gyerekarca, a mohó, szomjas, elkényeztetett nagy gyermeké, aki a mértéktartást nem érzi, a "helyes" viselkedést nem érti, pajtást, más emberfiát kész agyonbántani és agyonszeretni, dacos, izgatott és elpityeredő, falánk dühével verekedésre föláll, mint a gyermeklélek, mely spontán visszhanggal válaszol, ha ráfuvall az élet.
A fehérfejű Krudyban ez a gyermeklélek hatalmasodott el, idős cselekvései mögött is ez a líra nyűgösködik, kacag, méláz és ha írói természete megzendül, lehánt magáról megfontolást, kimódolást, konstrukciót, spekuláns felnőttséget és gyermekszívével tudja leírni szűz leheletű sorait, a kokottról is... Az arckép testszínei azok, amiket itt elejtek. Valamelyik másik hajnalon, egy szobában a zivatar ellankadt, bágyadó pasztellek imbolyogtak az asztal körül s fölött, boglyas hajzattal, könnyű női ruhákban, a csavargó dohányfüst mélyében, Krudy szólt még egyet és a széken elaludt. "Isten vele, vidorság, jó bor és egyéb öröm"... Krudy, mint kánikulás napsütés után az este, aludt. Két finom, vastörő keze imádkozón az ölében, hatalmas törzse egy kicsit megbillent a gyöngécske széken és még rézsútabb a feje, olyan módra, ahogyan Gaugin festette a Krisztus-portréit.
Magas, barna homlokáról a bölcs szelídség redő nélkül ereszkedett alá a szeméig, innen aztán megborzolódott és szántva völgyelt le a szája köré, mely konok-zártan haragosnak látszott; ásításra, a békesség pozitívumára nem éppen alkalmas támponton Krudy Gyula felejtkezve aludt, riogás, csörrenés, buzdítás hasztalan, az elvonulás idejét mukkanás nélkül átszenderegte és az összesen öt perc területén, az elmélyült álomnak mindentől idegen, csak önző kedvének élő összes jeleit megmutatta, a hatodik percben azonban Krudy megmozdult, két imádságos kezét széjjelvonta, a derekában megnyúlt, földobbant, válla frissen kifeszült, mint a diáké a torna után, haragvó szája mosolyra gúnyolódott, kicsi fekete szemein a felhőzés viharszínekkel fölcsillogott, álomültéből direkt kilépve, a bonyolult szobácska útvesztőit sietve föl-alá mérte, harsogó nagykedvű ébredése oly különös volt, hogy ma is csak a kacér szavacskát érzem hozzá:
És kínt, meghasonlást hoztak a derű, az önbizalom helyébe és megduzzadt a csömör? Megsüppedt a fiatalság? az iram passziója is elfáradt?... A házak rejtő árnyékában halkan, vigyázatosan, öregesen kocogott a sétapálca Krudy mellett.
Amikor orkán süvölt az ember fölött és közösségbe dönti a taplószívűt is, amikor a gránáttól föltépett húsok az én húsomban is sajognak, amikor a másik ember hadikenyere az én számban is keseredik, a kölni víz, amit a borbély az arcomra permetez, dohos, vérszagú lesz újságolvasás közben, az örömre emelkedő kedvem elborul, mert fekete ruhás gyerekek mennek el mellettem?...
Gőgicsélni próbálnak, akarnak, tudnak ilyenkor az emberek? aztán mi közük a mai asszonytesteknek, lábaknak, ábrázatoknak a biedermeier-öltözködéshez? hosszú, törvényszerűséggel kényszerült, szenzibilis lelki-kultúra volt az annak idején, míg a nők testi formája olyan lett, hogy megtalálták hozzá a maguk ruházkodási formáit, amiket a mai asszonyok szarkairigységgel magukra rántanak és nem gondolják meg, hogy másképp nevelt derekuk hogy rondul az elcsent köntösökben, hájas lábuk mint kipattan a máslis cipőcskékből, kalapkájuk mögül nem, nem az a bizonyos álmodozással előírt szem tekintget elé, hanem a kányapislogás a húsos vörösségből, mely éhes hisztériával tetszeni akar; és az írók?
Akik kiszolgálnak, akik bolondítják ezeket a szegény embereket, regényt, beszélyt, színdarabot úgy szerkesztenek meg, hogy a biedermeier-jövevények bátran illegjenek a talmi-ég alatt, az írók akik ifjú éveiket egy kicsit hátratolják és az antikváriumban fölhajszolt dagerrotip-arcképek esküdt fixírozása után, írják, róják a biedermeier-történeteiket...
Pénz, gyorsabb rang kínálkozott érte, hajdani szegénysége a rossz utat gonoszul elébe is lökte, Krudy azonban megőrizte magát. Művész önérzetének gőgjével eltolta magától a ravasz lelkesedők szolidaritását, osztályozó hámot, pányvát nem tűrt magán, ösztönei vigyáztak a lelkére, keresztül-kasul érezte: szuverén élet az ő írói munkája és magyarsága, visszaálmodó természete, az egyéni megszállottság, amelyből az új születésű művészet születik, s még a barátait is úgy választotta meg, akiknek írói tisztaságában hinni tudott. Igen jellemző a politikai képzelete is; nemrégiben írta ezeket a sorokat:
Révész Béla |