Már a gizehi híres királysírok falképein ott látható ennek az érdekes kecskének az alakja, s ebből tudjuk, hogy már az ókori Egyiptomban – tehát több, mint hatezer esztendővel ezelőtt – különvált a kecskének ez a kulturfaja, mely a mesterséges tenyésztés gyümölcse. Ám kecske már sokkal előbb háziállatja volt az embernek, sőt Keller megállapítja, hogy a cölöpépítmények korában ( tehát 10-12 ezer évvel ezelőtt) a cölöplakó ősember sokkal nagyobb számban tartotta és tenyésztette a kecskét, mint a juhot. Aminek az a magyarázata, hogy a kecske, mint igényekben jóval szerényebb állat, könnyebben eltartható mint a juh. Vagyis a kecske általában az alacsonyabb rendű társadalom kisérő jelensége, mely a művelődés haladásának arányában egyre inkább háttérbe szorul a juh előtt.

Ezért mondják még ma is, hogy a kecske a szegények legjobb barátja, s ezért látjuk még ma is, hogy a kultúra alacsonyabb fokán álló vidékeken még ma is a kecske a legfontosabb háziállat. A mindig jókedvű, pajzán állat különben természeténél fogva ragaszkodik az emberekhez; nagyon becsvágyó és szereti a becézgetést. A magyar hegységekben könyörögve kisérgeti az utast, hozzásimul és gyakran félórányira is utána megy; azt pedig aki csak egyszer is adott neki valamit, sokáig nem felejti el és örömmel köszönti, mihelyt viszontlátja. Mivel okos és értelmes állat, nagyon észreveszi, hogy ok nélkül bántották-e, vagy pedig jogosan büntették. A betanított bakkecskék szívesen és önként huzzák a gyerekek kocsiját, de csökönyösen megtagadják az engedelmességet mihelyt kínozzák őket.

Afrika belsejében a kecskék a szó szoros értelmében a fákon mászkálnak, gyakran olyan nyaktörő állásban, hogy szinte el se képzelhető; miképpen juthatott föl oda a vakmerő állat; a kecske minden egyes lábával más-más ágon áll, hanem kénye-kedve szerint nyujtózkodik is, hogy elérje a lombokat. Jannach német tudós déli Marokkóban 10 méter magasságban is egész csomó kecskét látott „legelni” vagy heverészni a fák csucsain, s a fürge állatok mit se törődtek azzal, hogy a szél ugyancsak ingatta a fák ágait. Az argánfa husos gyümölcsében nagyon kemény dió van, melynek magvából az ottani vidék lakói nagyon becses asztali olajat ütnek. E munkájukban a kecskék is segítenek nekik, mert szenvedélyesen szeretik a gyümölcsöt, melynek husos kérgét megemésztik, dióforma magját pedig később, a kérődzésnél kiköpik, s ily módon megszabadítva, megkönnyítik az olajütés munkáját.

A kecske haszna jelentékeny, mert eltartása kevésbe – nyáron ugyszólván semmibe se – kerül; a nőstény kecske, ha jól tartják, 1200-1500 liter tejet adhat évente. Egyiptomban a duzzadó tőgyű kecskéket behajtják a városokba, és a kecskepásztor mindjárt ott a vevő ajtaja előtt feji ki a friss tejet. Amiből a vevőnek az a haszna van, hogy frissen fejt, langyos tejet kap, az eladót pedig nem büntetik meg tejhamisításét. Persze, Magyarország nagyobb városaiban a tejkimérésnek ez a módja nem igen lehetséges, de Rómában, például, éppen ugy behajtják a fejős kecskéket a városba, mint Egyiptomban. Kairóban gyakran találkozni olyan asszonyokkal, akik mögött egész kecskenyáj kocog mekegve. Az asszony kiabál: „Édes tejet! Édes tejet! „ mire kinyilnak az ajtók és kijönnek a vásárlók.