Az utolsó tíz-tizenöt esztendő alatt komoly és számottevő fejlődésen ment át a fényképezés. E fejlődésnek a technika tökéletesbülése és nem kisebb részben a képzőművészeti kultúra intenzitásának növekedése volt a fő tényezője. A technikai fejlettség fokozódása módot adott a fényképezőnek arra, hogy motívumait szaporítsa és tökéletesebben adja vissza mindazt, ami lencséjén átszűrődött.
A képzőművészeti kultúra nagyobb fejlettsége pedig (ami egyúttal az ízlés javulását is jelentette) megjavította a látást, más szemmel, más érzéssel nézte a fotográfus az embert, az embert környező dolgokat, mint annak előtte. A szemlélet e módosulásának egyik legfontosabb következménye az volt, hogy oly jelenségek felé irányult a fotográfus figyelme, amelyek a piktúra számára bizonyos vonatkozásban értéktelenek, a fényképezés számára azonban artisztikumot tartalmaznak. A piktúra megtisztult, a fényképezés pedig gazdagodott e szelekció folyamán.
A fotográfusokat azonban könnyen megtéveszti a képzőművészeti elemeknek ez az átáramlása, az artisztikus érzést erős és tudatos kontroll kell hogy irányítsa, különben hamis útra téved, idegen területen kalandozik. Könnyen megtörténhetik, hogy fáradozása felemás eredménnyel jár és banálissá válik ugyanakkor, mikor "artisztikus" akar lenni.
A fotográfusok, akiknek jórészét megzavarta a mesterség és a művészet helytelen értelmezése, úgy hiszem sokat tanulhatnak Pécsi József új könyvéből, mely kimerítő módon tájékoztatja az olvasót a fotográfus ízlésének leromlásáról és megtisztulásáról és a képzőművészet és a fotografálás kapcsolatáról és általában mindarról, ami a művészi fényképezésben problematikus. Pécsi József maga is gyakorlati ember, és így amit mond, annak a tapasztalás adja meg a súlyát; az elméleti részt is alaposan ismeri és tanítja is a fényképezést.
A könyvnek mintegy fele rövidre szabott művészettörténelem. A képzőművészet mindegyik ágazatát, a történelmi fejlődés minden fázisát ismerteti. Természetesen legrészletesebben a festőművészettel foglalkozik, azzal a művészettel, amelynek a fotografáláshoz a legtöbb köze van.
Megállapításai ha nem is minden esetben helytállók, a laikusok számára mégis tanulságos, amit mond. A fotográfus érdeklődését felkelti, és ami a legfontosabb, minden egyes esetben feltárja azokat az értékeket, amelyeket a képzőművészetből a fotográfusok a maguk számára hasznosíthatnak. Ismerteti e munkák tanulságait és nagy szeretettel, szinte túlzott áhítattal foglalkozik a képzőművészet nevesebb szereplőivel, azok alkotásaival.
Pécsi aránylag keveset foglalkozik könyvében a fényképezés mesterségbeli részével. Annál több súlyt helyez arra, hogy kartársainak képzőművészi tudását növelje és ízlésüket megjavítsa. Türelmes tanító és nem riad vissza attól, hogy a fontosabb mozzanatokra ismételten visszatérjen, természetesen mindig más és más kérdéssel kapcsolatban. Gondos részletességgel ismerteti a fényhatás kiaknázását, az elhelyezkedés fortélyait, a szövetek, ékszerek, bútorok szerepét stb, stb.
Külön fejezetet ír a képszerűségről, a portréról. Könyvének utolsó fejezete, mely - legalább a címe szerint - a fényképezés technikájáról szól, szintén át van szőve képzőművészeti vonatkozásokkal, régi mesterek példáira utal, ecsetvonások szélességével, festék felrakással foglalkozik, litográfiákra, fametszetekre hivatkozik. Mindez csak azért, hogy minél biztosabb alapot adjon a fényképező arisztokratikus érzéseinek és tudatossá tegye mindazt, ami benne ösztönös.
Pécsi több fényképét beiktatta a könyvébe. E képek nagy része technikailag kifogástalan és artisztikus. Azonban az egyik képe jellemzően mutatja, a mindenáron akart artisztikum hibáit. Benkhardt festőművész családját ábrázolja a kép. Benkhardt szék mellett áll és a széken egy csésze.
A csészének e képen semmiféle fontossága nincs, sem a képszerűség, sem az elhelyezkedés egyensúlya nem teszi indokolttá, hogy az üresen hagyott széken, amelynek nem az a rendeltetése, hogy tárgyakat helyezzenek rája, egy csésze álljon árván, cél nélkül. A kényelmetlenség érzését kelti a szemlélőben, és affektáltnak tetszik.
Bálint Aladár
