Huszadik század - történelem jelenidőben

Barta Lajos novellái

Különös világ e könyvnek a világa. Csupa olyan emberek, akik a vidék levegőjében élnek, de nem a megszokott vidékiek, hanem olyanok, mint a szigetlakók, akik a nagyvilággal való érintkezéstől, az eszmék, vágyak, törekvések, érdekek nagy hullámzásából elkülönözve, egy egészen magának való világban élnek, s ettől többé-kevésbé ferdén, csökevényül, lelkileg elkorcsosodva fejlődnek, az életük vagy belefülled apró magánügyeik, kicsinyes érdekeik zsúfoltságába, vagy ketrecbe zárt vadállatok módjára döngetik a falakat, amelyek elzárják őket, vagy pedig begubózzák magukat magukalkotta ideáljaikba és céltalan frazeológiában élik ki magasabb színvonalra emelkedésre vágyó emberi ösztönüket.

Legtipikusabban e könyv első novellájában, a Mátyás király lovagjaiban van megrajzolva ez a világ. A vidéki magyar élet egész sereg betegségét diagnosztizálja benne az író: az intelligenciának önző, a néptől értetlenül és érzéketlenül elfordult életét, a nagy uradalmak helyzetét a kisbirtokos néppel szemben: az állami törvények rosszaságát kihasználva, kibújnak a közterhek és közkötelességek alól, formailag teljesítik kötelezettségeiket, de hogy ennek valami látszata legyen, azzal nem törődnek; a frázis uralmát az emberek lelke felett, a szigorú morális megítélés álarca alatt vigyorgó immoralitást.

A vidéki ház, amelybe az író bevezet, látszatra harmonikus, derék és boldog emberek nyugodt, jó életű, kedves tanyája, de ha benézünk az emberek életének belsőbb szobáiba, az ideológia tarka szőnyegei alatt undok férgek lepnek el mindent.

Az író kissé szaggatott, de erősen koncentrált előadásában, amelyben mindig érzik egy bizonyos darabos, nyers erő, lépésről-lépésre nyílik meg előttünk ez a világ. A kapujában valóságos idill-emberek, akik külsőre felnőtteknek látszanak, de úgy beszélnek és cselekszenek, mint a gyermekek, egy nyugodt, derült, nem túltengő, de kellemes jómód illata, beljebb már felvillan egy-két furcsa szikra, amelyről hamarjában nem tudni, nem a mániákus téboly ingoványából fellobbanó lidércláng-e, s a végén a rothadás émelyítő érzésével menekülünk el az egész elől a történet elmondójával együtt.

A doktor, aki mesterségében külsőleg és belsőleg megbukva, hivatásával többé nem is törődve, egy fantaszta eszmének megvalósításában keresi életének egyensúlyát, szinte jelképévé válik tudatunkban a vidéki magyar intelligencia egy bizonyos típusának. Nem ritkaság az ilyen ember, aki önzőn, minden pozitívum s az összességnek juttatott minden haszon nélkül éli életét, de talál magának egy frázist, amelybe jóhiszeműen belehajszolódik környezetével együtt, s amelynek piedesztáljáról a tömeg fölé emelkedettnek érzi magát.

Az ember nem tud megélni a mindennapi siralmas realitások alacsonyságában, kell neki valami, amiben lendület van, ami szárny a fölemelkedésre. A megsérült lábú aratógazdát amputálásra ítéli tudománya szabályai szerint, de a láb magától meggyógyul. Az ilyen doktortól elfordulnak a páciensek, de elfordul maga-magától ő is, mit csináljon, hogy mégis egészen el ne veszítse magát, hogy életének mégis több célja legyen, mint az evés-ivás?

Az erdőben, ahol Mátyás király egykor vadászott, s ahol most is találtak egy régi arany sarkantyút, pompás kastélyt akar emelni Mátyás király emlékére, nagy nemzeti ügyet csinál a dologból, magával ragadja a társaságában élőket, a kapisztráni szónoklatú káplánt, az irodalmi ambíciójú patikust, az egyszerű gazdatiszteket, akiknek a köznapban elvásott lelke kap az alkalmon, hogy néha felöltözzön a frázis ünnepi díszruhájába.

Legalább nem veszik észre, milyen hideg könyörtelenséggel nyomorítanak meg anélkül, hogy észrevennék, embereket és életeket. Az egész levegőt a novella vége sűríti össze abban a kelletlen bosszankodó érzésben, amely az egész idealista társaságon úrrá lesz, mikor lelkes, emelkedett beszélgetésre, ünneplő tósztokra, hangzatos proklamációk olvasására gyűltek össze, s mindezt megzavarja, hogy a doktort elhívják - megmenteni két emberi életet.

Ez a levegő, az embereknek ez a fajtája Bartának legsajátabb felfedezése, hátterével, kapcsolataival együtt annyira új, hogy kigondoltnak hinnők, ha a nyomán nem ébredne tudatunkban egy sereg hasonló emlék, s ha nem derengene mögötte egy széles és mély perspektíva az egész magyar életbe.

Nem éli-e vajon egy kicsit a Mátyás király elkésett lovagjainak életét az egész magyar politika, amely vagy két nemzedék óta napról-napra jobban eltávolodott a való, égetően aktuális élettől, ahányszor megpróbálta a magyar társadalom valami sebét meggyógyítani, majd mindig rossz diagnosztának bizonyult, s lassanként mindinkább elvesztette maga alól a reális talajt, s a hamis, elavult ideológiák mesterkélt és igazi cél nélkül való bozótjába tévedt. A író aligha akarta így, legalább semmi sem vall elbeszélésében ilyesforma szándékra, de Brehmer-falva képében egy kicsit egész Magyarország s főleg a magyar úri osztály képét érezzük.

Barta Lajos nem olyan sima előadású, átlátszó, könnyű technikájú elbeszélő, amilyen manapság, a fölületesen ügyes technika korában bőséges számmal van mindenfelé. Mintha előkép nélkül, neki magának elsőül kellene megcsinálni a technikát, s mintha kísérletezve kellene keresnie a kompozíció fogásait, melyeket mások ingyen és készen kapnak meg az irodalmi hagyományból.

Majd minden novellájában érezhetők ennek a keresésnek a nyomai, egy-egy aránytalanul kidomborodó, kelleténél erősebben hangsúlyozott részlet, a vonalnak olyasféle törései, amilyeneket a vízbe dugott evezőnyél mutat, jelenetek és epizódok, amelyek nem pontosan oda futnak be, ahova célozva vannak.

Mindez azonban vajmi ritkán zavar meg, mert minden részletnek megvan a maga jelentékeny súlya, s egy még jelentékenyebb összsúly alakul ki belőlük. Az író láthatólag intenzívül él, gondolkozik és dolgozik, s szerfölött komolyan veszi az életet és az irodalmat egyaránt. Csöppet sem fölényes, nincs benne semmi abból a cinikus könnyűségből, amely ma szinte kötelező tónusa a társaságnak és a könnyebb fajta irodalomnak.

Szerkesztési módja, a stílje, néha a témaválasztása is (pl. a Druszák című novellában), egy huszonöt-harminc év előtti irodalmi szokásra emlékeztet, de nagyon erős, túlnyomó modern hangok elegyednek bele: az író teljes lélekkel benne él a mai életben, komoly szemmel, elmélyedve merül el jelenségeiben, s a mai ember módjára percipiálja őket. Van benne bizonyos spontaneitás, mintha semmit sem tanult volna másoktól, mindent a saját élményeiből és saját természetéből fakadt formakészményből merített volna.

Bizonyos értelemben legeredetibb íróink egyike, alig találni nála bármit is, ami másodlagos jellegű, utánérzés, vagy utángondolás, ha egészen egyszerű, köznapi dolgokról beszél is, mintha ezek teljesen az övéi volnának. A stílusa is, amely néha erősen össze van tömörítve, néha lazább fékre eresztve, egészen egyéni beszéd, s minden szögletével, néha merevségével is meggyőző és szuggesztív hatást tesz.

Nem simul mindig szorosan a mondanivalóhoz, nem alakul hangulata szerint, majd mindig egytónusú és mégis finom árnyalású marad. Mint annak az embernek a beszéde, aki teljes önfékezéssel mindig egyforma hangon beszél, akár többé, akár kevésbé izgatja a mondanivalója és mégis megérezni beszédén az izgalom különböző fokozatait, akár egy akaratlan erősebb hangsúlyon, akár egy az ajkon kiröppenő szón, akár a szavak rendjének olyan sorakozásán, amely rácáfol a beszéd látszólagos nyugalmára.

S az író maga is mindenképpen elrejtőzik műve mögé, és mégis mindig ott érezzük, olyanformán, ahogy az ember valami külön érzékkel megérzi, ha valaki még oly csöndesen és észrevétlenül is a háta mögé áll. S kiérezzük a novellák hangulatából az írónak a hangulatát is, amely lényének alaptónusát adja: a komoly, férfiúi melankóliát, amelyben nincs semmi siránkozó ellágyultság, de egy megértő öleléssel magába karolja a világ, az emberi élet egész szomorúságát, s ebben a gesztusban néha a humorig szublimálódik.