Ignotus - Nyílt levél Dr. Concha Győző egyetemi tanár úrhoz
Méltóságos Uram, a Huszadik Század minap megjelent augusztusi száma azon folyóiratnak a magyarországi zsidókérdés felől szétküldött kérdőpontjait, s az ezekre hozzá érkezett feleleteket teszi közzé. Az ankéton Méltóságod is részt vett, s a komoly sorok közt, melyekkel ezt megcselekszi, s melyekben, mellesleg mondva, ha terápiára hitetlenebb is, de diagnózisra sokban olyast állapít meg a magyarországi zsidókérdés veleje gyanánt, mint e sorok írójának ugyanott megjelent elmélkedése, e komolyan megfontolt, s komoly megfontolásra szánt sorok közt olvashatók a következők is:
"Mindannak, amit a magyar akár politikai, akár jogi, akár társadalmi, akár szépirodalmi, akár tudományos téren ezeréves nemzeti léte alatt alkotott, kicsinylése, gúnyolása lett az Ifjú Magyarország, a Nyugatosak alaphangja, s azok, kik e zászlók alatt sorakoztak, túlnyomó részben a zsidóságból kerültek ki."
Szabadjon, ez alkalommal tisztán e sorokra szorítkozva, Méltóságodat figyelmeztetnem, hogy e megállapításai, amennyiben a Nyugatra, a Nyugatosokra s a magyarnak ezer éves nemzeti léte alatt szépirodalmi téren sarjadt alkotásai iránt való indulatukra vonatkoznak, éppúgy nem vágnak össze a tényekkel, mint ugyanezekre vonatkozóan az az állítás, hogy ez emberek túlnyomó része a zsidóságból került ki.
A tény, szinte homlokegyenest megfordítva, az, hogy a Nyugat s a Nyugatosok immár tíz esztendős munkával s küzdelemmel, mely nem egyikük számára csak folytatása volt már elébbi munkának és küzdelemnek, s szinte vallásos hittel, rajongással s szívóssággal ápolták, magasztalták, olykor ki is ásták a feledés s a gondolattalanság rétegei alól, s állították igaz fényébe mindazt, mit a magyar nemzeti létének ezer évén át a múltban szépirodalmat alkotott - s amiért még ezenfelül dolgoztak és küzdöttek, az az volt, hogy ugyanily kegyelet, alázat és megértés szóljon mindannak is, amit a magyar ma termel szépirodalmat.
S ami a Nyugat embereinek, ami a Nyugattól propagált íróknak, ami a Nyugat előfizetőinek s közönségének, egyszóval a Nyugatosok emberanyagának származását illeti: a felől is a való tény az, hogy túlnyomó, számra úgy, mint súlyra túlnyomó részük nem a zsidóságból került ki.
Ezek a tények - s olyan tények, melyeket ellenőrizhet bárki, aki olvassa a Nyugatos írásokat, eljár a Nyugatos felolvasásokra, belenéz a Nyugat postájába s könyveibe. Mindezzel, természetesen s általában, nem köteles senki. De az, aki ír e tárgyról: talán igen. Még inkább, ha az a valaki komoly és jóhiszemű tudós. S leginkább, ha megállapításai némiképp vádak, és olyan erkölcsi értékekbe s érzésekbe vágóak, melyek, senki előtt nem lehetnek közömbösek.
Aminő képben áll - s méltán - Méltóságodnak tudományos alakja az ország köztisztelete előtt: aszerint elképzelhetetlen, hogy jobb tudomása ellenére írt volna le olyan megállapítást, aminőt a Nyugatosokról a Huszadik Században leírt. Viszont ha Méltóságodnak ez a tudomása a Nyugatosokról, akkor egészen bizonyos, hogy nem, vagy csak elvétve s igen felületesen olvasta írásaikat, vagy tán csak róluk olvasta az újságveszekedések felületes dicséreteit s felületes szidalmait. Kérdés: szabad-e tudósnak ennyi előismeret után oly kategorikus ítéletet s megállapítást leírnia, mint Méltóságod tette a fent idézett sorokban?
Jelent meg e sorok írójának hat év előtt egy Kísérletek című tanulmánykötete, melyben meglehetős teljesen ki van fejtve a Nyugatosság egész gondolatmenete, s amely könyv Méltóságodnak még szakérdeklődésére is számíthatna, mert van benne ezeken felül egy tanulmány a törvényhozás jövőjéről s egy másik a világnyelv természettudományi lehetőségéről.
Ezt a könyvet is: általában bizonyára nem köteles ismerni senki, s írójának - ezt őszintén mondja - egy percre sem jutott eszébe feltenni vagy arrogálni, hogy a magyar nemzeti élet mai vezérei közül valaki is olvassa.
De azt meg meri mondani, hogy nincs joga a Nyugatosságról - s kivált tudósnak - ítéletet mondania, ha legalább ezt a könyvet el nem olvasta. Méltóságod bizonyára elpirulna s bevonatná a piacról szóban forgó kis tanulmányát, ha rájönne, hogy annak valamely idézetében egy oldalszámot tévesen írt le, vagy a pragmatikusan felsorolt törvények közül valamely sarkalatosat kifelejtett.
Ám a dolgok, a könyvek, az adatok, a munkák, a viták, az alkotások, az egyéniségek s az emberanyag gyökeresebb ismerete nélkül írni és ítélni irodalomról, irodalmi irányról, egy egész irodalmi korszakról, mely (akár jólesik, akár nem) a magyar nemzeti irodalomnak és termelésnek egy korszaka s egy darabja: az megfér Méltóságodnak tudományos szigorúságával s magyar nemzeti kultúrérzékenységével.
Sietve teszem hozzá, hogy Méltóságodnak e téren is a lehető legjobb társasága van - nem nagyon régen a mindnyájunktól tisztelt nemes és tudós Prohászka püspök urat kellett e hasábokon ugyanilyesmire figyelmeztetnem. Ha Méltóságod most legalább utólag némi figyelmével tisztelné meg írásainkat: rájönne, hogy a Nyugatosság küzdelmei nem kis részben éppen ez ellen folytak és folynak: a közömbösség, a gondolattalanság s a fitymálás ellen, mellyel nálunk a tudomány, a politika, a társadalom s általában a közélet vezérei irodalmiak iránt viseltetnek, mihelyt magyar irodalomról van szó - mert viszont szégyellenék, ha művelt ember létükre a legutolsó angol, francia, német vagy olasz divatfirkásznak aznap reklámozott regényét még nyomdafestéktől nedvesen nem olvasták volna.
Kérdés, hogy, ha akadna valaki, ki ilyes jelenségek miatt kicsinyelné és gúnyolná: nem ugyan, amit a magyar ezeréves nemzeti léte alatt például tudományos téren alkotott, hanem azokat, kik a magyar tudományosságot, mintegy monopóliumukban tartják: felületesebben általánosítana-e, mint a Nyugatosságot szidó közhelyes ítéletek, s méltatlanabbá válnék-e ezzel az ezeréves múlthoz s hűtlenebbé-e a nemzeti érdekhez?
Ne vegye Méltóságod rossz néven e kérdésemet - vegye annak, ami: a tisztes konzervatizmus, a tiszta tudományosság, a nemzeti érzékenység előtt való meghajlásnak, melyet Méltóságodban különben és mindenkor mélyen becsül.
igaz tisztelője: Ignotus
