Ellenségeink

Hogy Magyarországon senki okos ember nem óhajtotta és ma sem óhajtja ezt a rettenetes háborút, azt nem kell valami erősen bizonygatnunk, sem magunk között, sem mások előtt. A kivel csak beszélünk erről a dologról, mind egyformán gondolkodik, s százezreknek és millióknak ajakáról száll naponta az egek urához a fohász, hogy vessen véget ennek a rettenetes öldöklésnek.

S még ellenségeink előtt is világos lehet, hogy nekünk nincs semmi érdekünk folytatni ezt a háborút – ha ők nem rontanak reánk. Mert mi nem akarjuk elvenni azt, a mi a másé. Nem óhajtjuk és nem is óhajtjuk elfoglalni az oláhok országát – elég bajunk van nekünk a saját románainkkal. Nem érdekünk meghódítani Szerbiát, elég gondot okoznak a nálunk élő szerbek. Olaszországból sem akarunk kikanyarítani egy darabot, mert jól tudjuk, hogy az nem növelné a monarchia két államának se az erejét, se a gazdaságát.

Se érdekünk, se kedvünk a hódításokhoz és a háborúhoz. Békés nép vagyunk.

Lakosságunk túlnyomó része szántóvetőkből áll, akik foglalkozásunknál fogva is ellenségei a háborúnak, - mert a ki vetett, az békét akar, hogy ő arathasson s ne más.

De ellenségeink nem oly békés természetűek, mint a minők mi vagyunk. Ők hódításra és rablásra szövetkeztek, s elég szemérmetlenek voltak irásba is foglalni megállapodásaikat.

Michaelis, az új német kanczellár nemrégiben rájuk olvasta gazságaikat. Beszédéből kitünt, hogy neki kezében vannak az irásos bizonyítékok is. S a franczia és angol miniszterek nem merték kétségbe venni az állításait – csak épen elferdíteni próbálták azokat. Beismerték, hogy el akarják foglalni Elszászt és Lotharingiát, s azontúl is Németországnak egy nagy darabját s Rajna két oldalán. S beismerték, hogy fel akarják osztani Ausztriát és Magyarországot.

Ezt halld meg Magyarom!

Magyarországból ki akarják hasítani a felső vármegyéket, hogy azokat Cseh országgal együtt külön királysággá egyesítsék. Önálló királyságot akarnak csinálni Horvátországból is, hozzácsatlakozva Ausztria déli szláv lakosait. El akarják ragadni tőlünk a Bácskát és a Bánságot, hogy Szerbiához csatolják. El akarják rabolni Erdélyt, és a két keleti vármegyéket egészen a Tiszáig, hogy ott ezentúl az oláh legyen az úr. Ugy, hogy egész Magyarország nehány megyére zsugorodnék össze, körülvéve minden oldalról ellenséges szomszédoktól.

Ezt akarják és nem kevesebbet. És ezt most már hivatalosan is beismerik, sőt hirdetik.

És teszik ezt ma, mikor nekünk kedvezett a hadiszerencse, mikor mi vagyunk minden fronton a győztesek. Elfoglaltuk tőlük egész Szerbiát. Meghódítottuk Oláhországnak kétharmadát. Oroszországnak nagy területén a mi katonáink az urak. Német szövetségeseink pedig eltörölték a térképről Belgiumot, s megszállva tartják Francziaország leggazdagabb vidékeit.

És mikor mi ebben a helyzetben békejobbot nyujtunk nekik, akkor az országunk feldarabolását követelik, s azzal válaszolnak, hogy csak akkor lesz béke, ha levernek bennünket a sárga földig.

Valjon mit követelnénk akkor, ha csakugyan le tudnának bennünket igázni?

Ily ellenségekkel nincsen helye az alkunak.

Áhítozunk a béke után; forró imában kérjük az egek urát, hogy adja meg azt nekünk; de ha csak oly békét kaphatunk, mint a minőt ellenségeink kínálnak nekünk: akkor inkább folytassuk tovább ezt a rettenetes háborút, egészen a végleges győzelemig.

Igaz magyar, akárminő békés természetű is legyen: nem beszélhet másként.