A német békenyilatkozat

A német birodalmi gyülés közel száz főnyi többséggel a magáévá tette az úgynevezett békenyilatkozatot, a mely szerint Németország hajlandó a hódítás nélkül való tisztességes békére. E nyilatkozathoz az új birodalmi kanczellár, Michaelis azzal a kijelentéssel járult hozzá, hogy Németország az ellenségnek, a mely a feléje nyujtott jobbot egyszer már oly hetvenkedő gőggel utasította vissza, új békeajánlatot nem tesz, de a maga részéről is kijelenti, hogy csak hódítás kedvéért háborút nem folytat, ha tehát ellenségeink tisztes megegyezésre hajlandók, erre minket is készségesen hajlandónak találnak.

Se terjeszkedni, se bárkit elnyomni vagy megalázni nem akarunk, csak a miénket, javainkat, jövőnket, szabadságunkat és méltóságunkat akarjuk föltétlenül biztosítani.

Ugyanazon a napon, a melyen a berlini birodalmi gyülésen e nevezetes események történtek és nyilatkozatok elhangzottak, más helyekről is nagyjelentőségű hirek érkeztek. A kancellár beszéde folyamán jött meg Hindenburg távirata arról, hogy vitéz seregeink az orosz fronton Zloczovtól keletre széles rést ütöttek, a mivel Brusszilovot szilaj támadásból a kétségbeesett védekezésbe szorították. A nagy ravaszsággal előkészített, temérdek készlettel fölszerelt és borzalmas emberpazarlással megindított orosz offenziva eredménye tehát éppenséggel az ellenkezője lett annak, a mire holt bizonyossággal számítottak. Se Lemgerget nem foglalták el, se a lankadt háborús-kedvet Oroszországban új lángolásra nem gyújtották.

Éppen mindennek a megfordítottja történt. A harctéren egy rettentő ökölcsapással czáfoltunk rá azokra, akik azt remélték, hogy az alattomban szervezett támadás készületlenül és gyöngének talált bennünket, Oroszországot pedig egy új forradalom lángjában borította azoknak dühös elkeseredettsége, a kik ezt az offenzivát az orosz kormány részéről a saját fogadalmai ellen való árulásának tartották és a kik nagyon jól tudták, hogy Brusszilov és Kerenszki idegen, főként angol érdekek parancsszavára kergették halálba a szerencsétlen orosz katonák százezreit. Borzasztó a zürzavar Oroszországban és újra vér öntözi Szentpétervár utczáit.

De nemcsak Oroszország ég: Francziaország is gyanúsan füstölög. Már beismerik, hogy a német nyugati front ellen lefolyt nagy támadás, a melynek biztos diadalát jósolták és a mely a franczia vérnek egész tengerébe került, borzalmas kudarczczal végződött és valóságos nemzeti szerencsétlenség lett. Nivelle fővezér bukását a gyászba borított Francziaország elegendő áldozatnak nem tartja és megtorló haragjában hullámai immár nem csak a szájas Ribot kormányt fenyegetik elsöpréssel, hanem a véres elnök: Poincaré székét is hevesen csapkodják, a ki az országot e végzetes háborúba belevitte.

Mi győztesek vagyunk az összes harcztereken, mi hódító ábrándokért kardot nem rántottunk, a mi erőnk megingathatatlannak és letiporhatatlannak bizonyult és mégis mi voltunk azok, a kik becsületes békére odakináltuk a kezünket, hogy a szörnyű vérengzésnek és dúlásnak vége szakadjon. Mi volt a felelet: jól tudjuk.

Ellenségeinket még vadabb új támadásai és még véresebb új vereségei. Észrevették-é már azóta, belátták-é, hogy csak új véres ostobaságokkal szaporította konokságuk régi bűneiket, mi e pillanatban nem tudhatjuk. Nekik kell erről vallomást tenniük; mi elmondottunk annyit, hogy az okos és becsületes szó készen talál bennünket a meghallgatásra.