Huszadik század - történelem jelenidőben

Irta: Váradi Szabó János

Hazánk egy részében már a mult évben is uralkodott az a rémitő nagy szárazság, amely akkor még ugyan csak egyes elszigetelt területeken, de ugyanazt az inséget éreztette takarmány dolgában, amely ma már az ország legnagyobb részére kiterjedően fenyegeti állatállományunkat pusztitó hatásával.

Igen sokan foglalkoztak, ma még inkább foglalkoznak a takarmányinség enyhitése nehéz kérdéseinek a megoldásával, de e téren valami számottevő eredményt nem igen tudnak a kutatók felmutatni, vagy azok közül nem sok került nyilvánosságra. Általában a kevesebb nedvességet igénylő, vagy a rövidebb tenyészidejü tarlónövényeknek termelésre ajánlásával többnyire ki is meritik a teljes tárgykört ugy irásban, mint társalgásban egyiránt.

És csak nemrégiben olvastam a Köztelek 30. számában egyszer már a Szentjánosrozsról is, amelynek talán már a magja is kipusztult a termelésből, olyan ritkán hall róla az ember. Istennek hála, csakhogy már a rozsról is esik emlités! Vagyis erről a növényünkről, amelyhez éppen ebben a szorult helyzetünkben teljes és méltó bizalommal fordulhatunk.

Ugyanis nyiltan kimondhatom: hogy a mostani takarmányinség rendkivüli nagy mértekének egyik oka éppen abban keresendő, hogy nálunk – különösen az Alföldön – takarmányterméseink biztositása nem az őszi takarmányokra és ezek között, nem a rozsra van alapitva. Holott pedig egyedül az őszi rozs és a véle keverten vetni szokott szöszösbükköny az a növényünk, amely soha – még a legeslegszárazabb esztendőkben – sem hagyta cserben az alföldi gazdát: ha természetesen ezek körül is a megfelelő körültekintéssel járt el.

Sőt amennyiben a takarmányrozsot a vetésforgóban az őtet méltán megillető helyére juttatjuk és tőle a trágyát sem sajnáljuk, de őt a talajmüvelés legjobb mesterfogásaira is érdemesitjük – ezt a hamupipőkénket: biztosak lehetünk felőle, hogy nagy termésekkel fizet és ez tömegénél fogva bátran felveszi a versenyt bármely más takarmánynövényünkkel; és elmondhatom róla azt is, hogy ha idejében kaszálva etetjük, vagy zsombolyázzuk azt be, a legfinyásabb izlést is kielégitheti.

De hiszen annyiszor elmondták ezt, már itt e helyen is a nálamnál hivatottabb egyének is, hogy erre már valóban kár a szót pazarolni. Menten meg is nyugtatom az olvasót, hogy nem is erről szándékozom ezuttal szólani, hanem a rozsnak ama páratlanul kiváló jó tulajdonságairól emlékszem meg, amelyeket mindenkor elhanyagoltunk, vagy legalább is nem értéküknek megfelelően használtunk ki, s amelynek a mostani takarmányinség idején kutató sullyal esnek a mérlegbe és elsőrendü segitőtényezővé képesitik a rozsot.

Összefoglalhatnám e tulajdonságait az „élelmes" kifejezéssel visszaadva is, de helyénvalóbbnak vélem azokat részletezve a bokrosodó-, a sarjadzó- és a visszapótló képesség kifejezéseivel illetni, mert ezek mindegyikének jut szerep a megbeszélésem tárgyát képező rozslegelő érvényesülésénél.

A buja rozsvetést a téli kipálás ellen mindig szokásban volt legeltetni, ugy szintén szokás általában a gazdag őszi vetéseket is a tavaszon legeltetni. E gyakorlat alkalmazására nagyon sokan rákényszerültek a mult év őszén, telén és az idei tavaszon, kivált a homoktalajokon, amelyeken a rozs az elmult idényben is eléggé jó fejlődést mutatott és e vetések legeltetését sokan egészen április közepéig megkockáztatták; mert tudvalevően hagyományos szabályképpen maradt apáinkról ránk: hogy Szent György napjára, még a későbben szárbainduló buzáról is le kell vennünk a legelő jószágot.

Aki valaha rozsot legeltetett, szemlátomást meggyőződhetett a rozs rendkivüli gyors és élénk visszapótló képességéről; ez tulajdonképpen a „sarjadzás" is, és a sarju meg a bizonyos fejlettségi fokot megelőzően lekaszált rozs tarlójából képződik, vagy fejlődik ki és ez a körülményekhez képest több-kevesebb magot is érlelhet, ugyanigy a tavaszszal az emlitett időhatáron tul folytatott, de mégis idejében abban hagyott legeltetésre is a rozs csak sarjakat hajt.

Egyik gazdatársam is hasonló megfigyelései alapján, de főképpen a tavaszi takarmányinség által is nekibátorodva az idén, az egyik rozstáblájának egy csekély részét egészen május 10-ike tájáig volt kénytelen növendékállatjaival legeltetni, amikorra bizony ez a táblarész eléggé kopár külsőt öltött, mert az azon az állatok által le nem legelt, elvénülő és felnyuló egyes szálak meg tönkre tiportattak, mivel – ezt a tulhajtott időben való kényszerlegeltetést – az illető gazda sem óhajtotta nagyobb területre kiterjeszteni, mint amennyin az a fennforgó körülmények folytán okvetlenül szükséges volt s igy érthető, hogy ez a terület állattal tulzsufoltan volt megterhelve. Vagyis hogy annaak területe rajta levő állatok létszámához képest elenyészően csekély volt. (Valóban nagyon sajnálom, hogy a vonatkozó valóságos számszerü adatok e percben nem állhalnak rendelkezésemre.)

A legelő állatok levétele után ez a terület is érintetlenül magára hagyatott és az a gabona fejlődésére itt sem előnyös májusi időjárásra mégis bár ritkás és hitvány sarjakat hajtott, ezeken pedig hozzájuk méltó apró kalászok fejlődtek, a kalászokban azonban a szem eléggé jól kinőtt, ugy, hogy ez az agyonra legeltetett terület magyar holdjára mintegy 200 kg. magterméssel fizetett. Megjegyzem, hogy a növendékállatok ezen a rozslegelőn valósággal feljavultak és azt nagyon jó kondicióban hagyták el.

E kényszerkisérletéből az illető gazdatárs mindenekelőtt megállapithatta azt: hogy a közönséges őszi rozsot nagyon érdemes és kifizető dolog legelőnek vetni mindenkor, különösön pedig a mai takarmányinséges világban még akkor is, ha mondjuk – a legrosszabb esetben – az semmi magterméssel nem is fizet. Mert ebből aránylag csekély terület elegendő állatállományunk kitünő kondicióban való eltartásához. A kellőképpen megbokrosodott, erőteljes és „legeltetett” rozsnak ugyanis sokkal nagyobb a visszapótló képessége.