Irta: F. H. B.
A háboru sok tekintetben felnyitotta a szemeket s életre rázta a szunnyadó apáthiát. Felderitette a hibákat, amelyeket a megszokás már szinte láthatatlanná tett, de egyben megmutatta az utat is, amelyen haladva poziciónkat a háboru után még jobban megerősithetjük.
Az immár négyéves háboru alatt az egész ország figyelme a mezőgazdasági termelés felé fordult s a szükség óráiban szent kultusza termett a föld gyümölcsének, a kenyérnek. Ez a kultusz szinte megtermékenyitette az elméket a közgazdaság mindennapi problémái számára s a népesség figyelmét a föld, az áldott, humuszos magyar föld felé terelte. Érthető, hogy a háborus események mellett is egyszerre aktuálisak lettek a mezőgazdasági kérdések, amelyek közül mindenesetre legtöbb figyelmet érdemel az agrártermelés eredményeinek fokozási lehetősége.
Egyik minapi beszédében Helfferich is felvetette rólunk e kérdést, azt állitván, hogy Magyarországon okszerü és intenziv földmiveléssel a terméseredményeket legalább is 50%-kal lehetne fokozni.
Magyarország agrárország, létkérdését, exisztenciális alapját képezi az agrár-kultura nivója. Csak hozzávetőleges számitással is megdöbbentő eredményre jutunk, ha ezt a kulturfokot az 50%-kal fejlettebb mezőgazdaság eredményeihez hasonlitjuk. Mi lehet ennek az oka? Talán az anyaföld, az őserők lankadtsága, vagy a másik termelési tényezőnek, a munkának csekélyebb értéke és hiánya?!
Azt hiszem és ugy tudjuk mindnyájan, hogy e kettőnek bővében vagyunk s amit az ember és a természet adni tud, azt mind felhasználjuk és értékesitjük a termelésnél, habár néhol helytelen elvek és irányok szerint is. Ellenben a harmadik termelési tényezőnek, a tőke-hitelnek a teljes akcióképessége hiányzik nálunk ahhoz, hogy a terméseredményeket felfokozhassuk a Helfferich által megjelölt határig.
Meg kell vallani, hogy a kapitalizmusnak, mint termelési tényezőnek a mezőgazdasági termelésben való részvétele elsősorban a felhasználás és igénybevétel szervezetlensége miatt nem olyan intenziv, hogy az eredmények fokozatos emelkedését várhatnánk tőle.
A mezőgazdasági hitel először is valami közgazdaságellenes, még a feudális gazdasági korszak primitiv felfogásaiban gyökeredző balhiedelem folytán, nálunk soha sem tudott olyan népszerüvé lenni s valljuk meg, hitelnyujtó intézményeink ambicióját sem ez képezte – hogy a gazda bizalommal nyult volna hozzá. Igaz, maga a nép az, aki morális szempontok nézőpontjából még ma is elitéli az adósságot s a jó gazda szerinte az, akinek nincs egy fillér adóssága sem.
Kétségtelen, hogy különösen az utóbbi időben a modern módszerek és eszközök meghonosodásával népünk gazdasági intelligenciája nagyban fokozódott s most a helyzet olyanformán kezd alakulni, hogy már szivesen venne igénybe a gazda jó és olcsó hitelt, ámde ilyen alkalmak nem mindig kinálkoznak a számára.
Éppen azért, mert olyan nagyfontosságu a hitel szerepe a mezőgazdasági termelés szempontjából s mert még annyira szervezetlen és kevésbé használható formában jelentkezik, hogy ebben az állapotban nem várhatunk tőle eredményes hatást – mondom, éppen ezért volna ajánlatos, hogy a háboru után, vagy állami kézben összpontosuljon, vagy a törvényhozás védelmében egységesen szerveztessék ez a legmostohább hiteltipus, amelytől talán a jövő sorsa függ ennek az országnak.
