Lakásinség

Haláleset történt. Egy vidéki nagybácsi távozott el hirtelenül az árnyékvilágból. Miután meglehetősen volt felszerelve földi javakkal, az örökösök – egy pesti család – elhatározták, hogy in corpore megjelennek a végbucsuztatónál. Elutaztak tehát mind. De előbb a családapa a házmesternek egy pár rokonnak nagyon figyelmébe ajánlotta a magára hagyott lakást. Az ember ma sokat olvas a betörőkről, s mi egyebekről, helyén való tehát az óvatosság.

Ezuttal azonban mégis inkább a véletlen óvta meg a szerető rokonokat s bus örökösöket, hogy lakásukat kifosztva találták. A sógor egyik este éppen az utcában járt s eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen őrködni tartozik. Felnézett tehát az első emeletre, ahol a rokonság lakott. Sötét ablak, de mi ez?.... most fény támadt. Mintha valaki cigarettára gyujtott volna. Azonnal a rendőrőrszemhez fordult és a házmesterrel együtt most már hármasban mentek fel az elhagyott lakásba. Jókor értek oda. Két fiatalember éppen akkor ugrott kifelé. Majd feldöntötték őket, olyan iramban indultak. A markos házmester és a szintén nem kacsókezű rendőr azonban csakhamar lefogta őket...

Két elég jól öltözött fiatalember volt, akik nagyon adják a megijedteket.
- Jaj, biztos uram, ne tessék rosszat gondolni rólunk. Nem vagyunk mi betörők.
- Hát mifélék akkor? Mit keresnek idegen lakásban? – mordult rájuk a rendőr.
- Hát lakást kerestünk – felelte jámbor képpel az egyik delikvens – vidékről jöttünk s már egy hete rójjuk a várost. Sehol egy kunyhó, ahová legalább éjszakára megvonulhatna az ember. Az utcán meg csak nem maradhatunk. És én nekem most eszembe jutott, hogy ebben a házban lakott egy távoli rokonom. Mondom, megnézem, hátha legalább én huzódhatom meg nála. Itt ebben a lakásban kellett laknia ezelőtt három esztendővel. Csengettem. Semmi, senki. Megnyomom a kilincset, hát enged az ajtó. De sötét van mindenütt. Erre a cimborám gyufát gyujtott...Rögtön láttam, hogy idegen helyen vagyunk. Kiszaladtunk, de erre jöttek maguk.
- Ezt ugyan kifundálta hékás! – vélekedett a rendőr. – De ugrassa ám a nagyapját, nem engem. Tessen csak befelé jönni mind a két uraságnak!

Fölösleges mondani, hogy a főkapitányságon még kevésbbé nézték a beállítottakat lakásinségeseknek. A legjámborabb akarat mellett sem tehették, mert a detektivek bizony megmotozták őket, s az egyik delikvens zsebéből egy köteg álkulcsot emeltek ki. Mindazonáltal téved mindenki, ha azt hiszi, hogy erre már bünbánó a töredelmes vallomás következett.

- Hjah igen! – mondotta a mi emberünk – ebbe botlottam a Futó-utcába. A járdán hevert, s majd elestem miatta. Zsebre tettem azután, elég ostobán, mert most már az urak igazán betörőknek fognak bennünket nézni.

Hát ebben tökéletesen igaza volt. Egy pár óra mulva meg már rá is bizonyították a ravasz lakáskeresőkre, hogy csakugyan közönséges betörők, akiknek fényképe is külön ékeskedik abban a gyűjteményben, melyet a rendőrség fekete albumának szoktak mondani.