A szórakozottság ártatlan fogyatkozás. Tudós professzorok erénye, kiknek e hajlamosságát rendszerint az – esernyőjük bánta meg. Praktikusan foglalkozó embernek azonban nem való, mert mélységes kárát vallhatja.
És ilyen praktikus foglalkozásnak veendő a – betörés mestersége is. Igenis mesterség, melyhez az iparigazolványt ugyan sokszor a börtönfelügyelőség adja, mindazonáltal mégis alig akarnak elfogyatkozni azok, akik életpályájukká tették meg. Sőt szaporodnak.
Ezekben a mostoha időkben, amikor mindenben akkorra a hiány, a betörők szintén rekviráló-bizottságokká tömörülnek és a házigazda távollétében némelykor ugyancsak alaposan elrekvirálják az ugynevezett elsőrendű szükségleteket.
Természetesen nem minden előzetes tájékoztatás nélkül. A betörők rendszerint napokon át ólálkodnak egy-egy lakás körül, mig végre tettre szánják el magukat. Pontosan tudják ki az, akit megvizitelnek és mi az, amiért hivatlan látogatásukra érdemesítik.
Határozottan szórakozottnak minősítendő tehát az a betörő, aki nemrégiben egyenesen egy detektívlakásba surrant be álkulcsosan. És megint csak szórakozott, mert a detektiv hozzá – otthon is volt. Mert alig tette be a lábát a betörő az előszobába, már előtte is termett egész életnagyságban a detektí.
- Hohó Tóni! – ripakodott a betörőre – már engem is megtisztelsz? Pont engem akarsz megnyomorítani? Tudod-e hogy ez nem szép tőled?!
A Tóninak mondott betörő azonban hamarosan feltalálta magát.
- Hát igen! – mondotta és nyelt egyet – de nem rossz szándékkal tettem. Direkt kerestem az urat, mert mózerolni (beárulni) akarok. Egy nagyszerű készülő srenket (betörést) fedezek fel.
- No engem ugyan nem állítasz falhoz. – nevetett a detektív – neked van mondanivalód, s ezért egyenesen betörsz ide? Ez legalább is egy kicsit furcsa.
A szórakozott betörő természetesen egy-kettőre lakat alatt volt, de szórakozottságát most már azért is folytatta. Semmi rábeszélés nem vette rá, hogy a társaira is emlékezzék.
Hasonló szórakozott példány volt egy hírhedt zsebtolvaj, aki egy villamos perronján szerencsétlenkedett el, amikor a mellette szorongó polgártárs zsebében felejtette kezét. De azért égre-földre esküdözött, hogy ártatlan ember és csunya rosszakarat áldozata. Neki ugyan soha nem volt dolga a rendőrséggel.
Utána néztek a nyilvántartásba és tényleg a neve, amit bemondott soha sem szerepelt. Helyes! Irja tehát alá a jegyzőkönyvet.
A mi emberünk fogja magát és aláírja. A fogalmazó rátekint az aláírásra és egyszerre felderül az arca. Egészen más nevet írt az ipse, mint a mit bemondott. Szórakozottságában – igazi nevét irta alá. Hirhedte közismert zsebtolvaj nevét.
Most már ő is észrevette gyászos tévedését, de késő volt. Nyomban lecsukták, olyan nagy tisztelője volt a rendőrség az igazi nevének.
