Akár hiszi valaki, akár nem, szeretett fővárosunkban még mindig sokan vannak, akik a vasárnapi lakomát – libapecsenye nélkül nem igen tudják elképzelni. A házi s hozzá felhízlalt liba ugyan nem száll fel oly magasra, mint a daru, az ára azonban igen, sőt annyira igen, hogy békében egy-egy libaporció árából akár paradicsommadarat lehetett volna vacsorázni. Mindazonáltal még mindig vannak szerencsés és könnyelmü emberek, akik mindettől nem riadnak vissza és tekintet nélkül a montblanci magasságu árakra előszeretettel keresik a libát az étlapokon.
Idetartozott az a házaspár is, akikről szólni fog történetünk. Ők is letelepedtek abban a zöld vendéglőben, mely libahusáról volt mindig kedvelt és egy-két perc mulva az előzékeny vendéglős jóvoltából már előttük is termettek a protekciósnak mondott adagok, melyekben a libacomb domináló szerepet játszott.
- Kenyeret! – hangzott most a parancs. A vendéglős természetesen ezzel is szolgált.
- Szabad a kenyérjegyet kérni!
- Hogyne! – mondotta a férj s a zsebébe nyult. Majd a másikba, megint egy másikba … Bizony otthon felejtette a kenyérjegyeket! De hát kenyér nélkül még sem ehetik meg a zsiros libacombot és járulékait.
- Nézze, kedves vendéglős úr! – próbálkozott a férj – én B…. S…. kereskedő vagyok. Ime a névjegyem! És az egyszer vegye el becsületszómat a kenyérjegy helyett. Tudniillik becsületszó mellett holnap elküldöm a kenyérjegyet, de most adjon kenyeret. Bajos volna most külön ezért hazamenni.
A vendéglős ráállt az alkura. Megvolt a kenyér és békesség, de mégis váratlanul kitört a harc. Az előzékeny vendéglős a fizetésnél tökéletesen megfeledkezett ebbeli tulajdonságáról és oly horribilis árat számitott fel a megboldogult libacombért, hogy először megdöbbenés, majd parázs veszekedés fejlődött. A győztes azonban mégis a vendéglős lett. A libaporciót a kért árban ki kellett fizetni. Az étlapon is ennyi volt. Arról nem tehet, ha a vendégek csak a fogások mineműségét nézik, az árakat nem.
D…. S….. úr azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Másnap feljelentette a vendéglőst, mert – kenyérjegy nélkül adott kenyeret. Ez már nyilván nem volt szép tőle, de alkalmas a bosszura: a rendőrség tényleg háromszáz koronára büntette meg a kapzsi korcsmárost , aki azonban nemcsak kapzsi, hanem ravasz ember is volt.
- Bocsánat! – érvelt a rendőrségen – ha én bünös vagyok, mert kenyérjegy nélkül, de kényszerrel, rábeszéléssel adtam kenyeret, akkor az is bünös, aki ilyet követel és elfogad. Kérem D.S úr ellen is az eljárás meginditását.
A rendőrbiró kénytelen volt a vendéglős érvelését elfogadni és végül kisebb összeggel ugyan, de lebüntette a feljelentőt is. A libaporció tehát most még drágább lett.
A vendéglős mosolyogva fizette le a büntetést, D.S úr azonban komolyan az önmegpukkadás körül volt és kedves életepárjával egyetemben egyelőre elhatározta, hogy a háboru alatt a libát kitörli rendes menüjéből.