A Ribot-kormány

Budapest, 1917. márc. 24.
Nehány nappal az orosz forradalom kitörése után a Liautey hadügyminiszter kiválása folytán végleg megrendült Briand miniszterium lemondott. Briand nem szivesen vált meg a hatalomtól s ámbátor nem éppen uralmi vágyból, hanem inkább a sulyos helyzet mérlegelése alapján akarta volna elkerülni a kormányválság bekövetkezését: végre is kénytelen volt bejelenteni lemondását Poincaré elnöknek.

Poincaré urat rendkivül kellemetlenül éreintette a Briand-kormány összeroppanása, mert a politikai helyzet feszültsége és kiváltképpen az oroszországi felfordulás a parlamenti szellentyük gyors kinyitását követelte. A politikai atmoszféra feszültségét ezuttal nagyon megérezték az Elyséeben is; ennek következtében Poincaré kisérletet sem tett bizalmas barátjának, hűséges munkatársának a megmentésére. Briand bukásának közvetlen oka, hogy nem kapott Liautey helyett hadügyminisztert. A Poincaréhoz oly közelálló Painlevé sem akart tárcát vállalni a megingott kabinetben, holott joggal feltehető, hogy Pailevé Poincaré intervenciójára nem adott volna kosarat Briandnak. A ravasz és megfélemlített Poincaré Briandot bukni engedte, hogy eloszlassa azokat a viharfelhőket, melyek feje fölött is tornyosulni kezdtek.

Az Elysée ura, aki legutóbbi időkig császári teljhatalommal dirigálta Franciaország háboruját s irányította az ország bel- és külpolitikáját, - önző számításból passzivitást tanusított azon államférfival szemben, aki őt kezdettől fogva védte és fedezte minden támadás ellen. Poincaré Brianddal szemben körülbelül azt a taktikát követte, amelyet Anglia alkalmazott Oroszországban a cár megbuktatásával. Anglia azt hitte, hogy II. Miklós detrónizálásával sikerül prolongálnia a háborut, Poincaré meg abban reménykedett, hogy Briand feláldozásával megmentheti önmagát, de miként ma már az angol kormány tisztában lehet számvetése helytelenségével, akként Poincaré is meg fog győződni, hogy Briand bukása csak bevezető aktusa az elmaradhatatlan elnöki válságnak.

Briand volt az utolsó miniszterelnök, aki kész volt teljes erővel és kellő eltökéltséggel megvédeni Poincaré urat a készülő támadások ellen az esetben, ha a békeirányzat képviselői elérkezettnek látnák az időpontot a háboru egyik főokozójátnak, a köztársasági elnöknek a kikezdésére. És ez az időpont már nem lehet távol. Ha a Briand kormánynak, melyben alig két-három ember (Caillaux, Clemenceau, és Dechanel) kivételével valamennyi miniszterelnökséget viselt politikus és az ország legnevesebb emberei foglaltak helyet, össze kellett roppanni a hadihelyzet és a külpolitikai konstelláció lenyügöző sulya alatt, Ribot ur sem lesz képes megállítani az egyre növekedő békeáramlatot. Ha Briand, ki mint par excellence háborus kormányelnök képviselte a jusq'au bout irányzatot, ily csufosan megbukott, mindenkinek, aki utána következik, tehát az elöregedett Ribotnak is meg kell barátkozni a likvidálás gondolatával.

Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy Ribot pacifista programmal léphet a Ház elé és teljesen érthető, hogy bemutatkozó beszédében ő is hangsulyozta Franciaország szilárd elhatározását, hogy a háborut a győzelemig folytatja. De azért már a beköszöntője is lényegesen eltér Viviani és Briand handabandázásától. Amit ő ez időszerint mondhatott, nem invoválhatta a béke spontán felajánlását.

A helyzetnek előbb meg kell érlelődni, de Ribot, mint az átmeneti kormány feje, nem fogja utját állani a békés áramlat megerősödésének. Annál kevésbé, mivel Briand háttérbe szorítása folytán sokan visszanyerték cselekvési szabadságukat azok közül, akik különböző okokból Briandnak le voltak kötelezve. Most már ők is szóhoz juthatnak és ezentul is kényük-kedvük szerint szavazhatnak. A tulsok szabadság pedig nemcsak a muszka cárt feszélyezte, hanem Poincare urnak is könnyen ártalmára lehet.

A sokfejű Briand-kormány bukásával Franciaország válsága nem intéződött még el, hanem ellenkezőleg az igazi krizis ezután következik.