Hát elérkeztünk ide is.
A karácsonyfa árát maximálták s ezzel letörtek egy régi, szép, nemes ágat a karácsonyi ünnep szépségeiből. Istenem hová jutunk, ha még soká tart ez a kegyetlen háboru, ha már a kis Jézus is csak hatóságilag megállapitott maximális áron veheti meg ajándékát az ő apró híveinek!

Hová tünnek majd a béke idejének poétikus, bájos, apró eseményei, amelyek a nagyokat is el-elringatták egy percre, egy órára a gyermeki élet illuziói közé, a mikor a nagypapa meg a nagymama együtt örült az unokákkal, együtt érezte magát fiatalnak, gyereknek a szülőkkel, akik erre a percre letették az élet gondjait és fájdalmait s nem volt a házban csak öröm, csak boldogság, csak poézis, amit a karácsonyfa szertartásosan misztikus, ünnepies, ragyogó környezete terjesztett el a szegény családban. 

A megdrágult élet felhajtotta az égi ajándékok árát is és a hatóságnak kellett közbelépni, hogy a gyerekek Kisjézusát megvédje az árdrágítók kapzsisága elől! 

Az élet poézise lassanként teljesen eltünik, megemészti a hosszu háboru, amely után majd nem marad semmi, csak a központok és a maximális árak. Az élet poézise! Igazán csak a karácsonyi Jézust váró gyerekek álmaiban lebeghet még valahol, csak fantáziájában jut még hely ilyen értékeknek, hiszen a hosszu háboru nemcsak az élet szépségeit rombolta le, de megemésztette a háboru poézisét is. 

Azok az apró emberek, akik mához egy hétre a kis Jézust várják, szegényebbek lesznek egy illuzióval, ha majd megtudják, hogy gyertyát, csengőt, cukrot és ajándékot nem hozhatott ugyan nekik a krisskindli a háborus áruhiány miatt, de a karácsonyfa, amelyről mind a szépség és dísz hiányzik, hatóságilag megállapitott maximális áron került a házba.