Az újabban mind gyakoribbá váló léghajóutazások egyebeken kívűl érdekes megfigyelésekre adtak alkalmat a tekintetben, hogy milyen magasra szoktak felrepűlni az egyes madarak.
Hergesell strassburgi léghajós azt mondja, hogy egy alkalommal 3000 méter magasságban találkozott egy sassal, máskor 900 méter magasságban látott két gólyát. Mások más alkalommal pacsirtákat láttak ezer méter, hollókat pedig ezernégyszáz méter magasságban.
Ezeket azonban kivételes eseteknek kell tekinteni, mert rendes körülmények közt ilyen magasra nem repülnek a madarak. Ezer méteren felül vajmi ritkán találkozik léghajós madárral, sőt négyszáz méteren felűl is alig van madár. A legtöbb madár ezen alúl szokott repülni.
A német ornithológiai társaság kisérleteket tett arra nézve, hogy mikép viselkednek a madarak a légkör magasan fekvő vidékein. Galambokat és egyéb madarakat vittek fel léggömbökben 900-3000 méter magasságra.
Ha a levegő tiszta volt, a madarak függőleges irányban lefelé repűltek, az alsóbb légrétegekbe, ha ellenben felhők fedték el az alantabb fekvő légrétegeket, a madarak hosszabb vagy rövidebb ideig a léghajó körül röpködtek, aztán egyszerre mint a villám repültek lefelé, a merre a napfény leginkább keresztűl hatolt a felhőkön.
A felhők hatása a galamboknak arra a képességére, melylyel a kellő irányt megtalálják, egy érdekes kisérlettel bizonyíttatott be. Postagalambokat felhős időben 50 kilométer magasságra vittek fel szokott helyük fölé. Az első postagalamb csak három óra múlva érkezett haza, a másik egy órával későbben; az utolsók estefelé kerültek vissza, holott kora reggel bocsátották el őket.
Ugyanezt a kisérletet ismételték meg derűlt időben, mikor nem voltak felhők s ekkor a galambok átlag negyvenöt percz alatt hazataláltak.
