A ruházat ügye

Budapest, 1917. nov. 10.

Már tavaly sok kellemetlenséget és kárt okozott a készjövedelemre utalt középosztálynak a ruházat kérdése. A mostani tél küszöbén pedig egyenesen végzetessé vált.

Magának az államnak is rengeteg pénzébe került a kérdés megoldásának mindmáig való halasztása. Nevezetesen kénytelen volt óriási beszerzési segélyt adni a tisztviselőknek és más alkalmazottaknak; de ez a pénz jóformában elenyészett, mert csak ideig-óráig mentesíthette a gondoktól az egyént, de éppen nem a családot. 

Már akkor megirtuk, a mikor a beszerzési segélyt megszavazták, hogy gyökeresebb segítség lenne, ha a ruházatnak megfelelő áron való tényleges előállításáról gondoskodnék a kormány, a melynek a háboruban minden intézkedésre van rendkívüli felhatalmazása és valóságos hatalma is. A nem állami alkalmazottak nagy tömege pedig egyenesen belesülyedt a ruhabeszerzés terén is a kiáltó nyomoruságba. Az iparos munkásság is, amely ugyan a rendes viszonyokhoz képest tüneményes összegeket keres, de azokat föl is éli, tehát a ruházatra nem igen kerül fölöslege. 

A készjövedelemből élők tömege ma valósággal lerongyolódottnak mondható.
S minthogy a háboru még tovább tart s a legjobb esetben is a rendes viszonyok helyreállása beláthatatlan időre van eltolva: a tél küszöbén még a ruhaválság is egyenesen a társadalmi rend felbomlásával fenyeget.

Nem csupán a társadalmi tisztesség követelménye a legalább türhető ruházkodás, hanem az egészségé is. A hideg elleni védelem meghiusulása mellett a kénytelen szennyesség, tehát a különböző betegségek csiráinak terjesztése is olyan veszedelem, a mely később még sulyosabb intézkedések megtevésére fogja kényszeríteni a kormányt, mintha most erélyes akarattal véget vet a mizériának. 

Végre a tizenhetedik órában kinevezték a ruházati bizottságot, amelynek azonban mindeddig még a készletekről való adatok nincsenek birtokában. Németországban már több mint egy éve rendezték az ügyet annyiban, hogy mindenki a legszerényebb mértékben ugyan, de hozzájuthat, még pedig türhető áron a legszükségesebb ruhához.

Ausztriában is megkezdték már a ruhaellátás biztosítását, csak nálunk maradtunk el a hagyományos kényelmességgel. Természetes, hogy egy bizonyos osztály, amely könnyen jutott pénzhez, nem érzi annyira a ruhaszükséglet sulyát. Panaszkodik legfőlebb a drága árakra, de feslett ruháinak rongyait nem kénytelen foltozgattatni. Ámde ne ezeket vegyék irányadóul, sőt még a háborus konjunktura árait se tekintsék: hanem egyedül azt, hogy a polgárság egy igen nagy, még pedig értékesebb része nem bírja semmiképen megszerezni a legszükségesebb öltözetet sem.

A szerencsétlen maximálások a mult években teljesen ellenkező hatást eredményeztek. Hogy mennyire lehetett volna helyesebben rendelkezni, azt az osztrák állapotok mutatták. Mert amikor a mi maximált lábbeli-áraink mellett a cipő párjáért 200 koronát vagy többet is kérhettek nálunk, ugyanakkor Ausztriában azonos minőségű cipő 60-70 koronán volt vásárolható, de csak ott helyben.

Mert nálunk a boltban a 70 koronás bécsi cipő már 200 koronára ugrott, szabatosan és pontosan kiszámítva a maximálási rendelet alapján. Itt is garázdálkodhatott a lánckereskedés, amely más néven a szigoru tilalom dacára, most is megvan, kifoszthatására a könnyelmű, felkapott elemeknek, de megnyomorítására a rendes életmódu városi osztálynak. 

Hogy a nyers anyag ára szigoru ellenőrzés mellett semmiképen sem lehet olyan nagy, és a nyers anyag egyes nemei sem olyan ritkák, (amint azt a köztapasztalat tudja), hogy a horribilis áruuzsorát okolják meg, azt a már emlitett bécsi példa bizonyítja.

Ki is használták ezt az alkalmat, természetesen kevésbé az egyesek, mint a viszontelárusítók, s azért korlátozták ujabban oly szigoruan Ausztriában a ruházati cikkek elárusítását, illetőleg rendezték azok elosztását. Hogy mennyiben vált be rendszerük, arról még nem lehet megbízható képünk. De ha nálunk javítani akarnak a türhetetlen helyzeten, amint hogy kell azt akarni, semmivel sem érhetik el a célt jobban, mint azzal, hogy a kormány felügyelete és támogatása alatt működő bizottság a megfelelő nyers árut biztosítsa, akár kényszerrendszabály utján.

A hadvezetőség, amelynek a pótló emberanyagot, munkaerőt és minden szükségleti tárgyat a harctér mögött élő polgárságtól kell várnia, már a hadsereg zavartalan továbbműködésének biztosítása végett is bizonyára szívesen nyújt segédkezet, hogy a polgárság öltözetbeli ellátása is, természetesen a szükséghez mérten, biztosítassék.

Amikor a törvény a munkakényszert oly magas korhatárig kiterjesztette, hogy azt a hadsereg teljesen föl nem használta, akkor nem elérhetetlen dolog az, hogy a hadkötelezett iparosok föl nem használt része a nyers anyag kikészítésére használtassék föl. Sőt van elég szövőiparos vagy a szövést háziiparilag űzött, de erre be is tanítható, továbbá szabó, timár, cipész stb. foglyunk is. Ha ezeket kellő képen csoportosítják, a ruházati cikkek előállítása, hogy legalább a legégetőbb szükséget fedezze, tetemesen meg lehet könnyítve. Szükséges tehát, hogy a bizottság mintegy konkurrenciát csináljon az árdrágító vállalkozóknak, s ekképpen is siettessék az árak normalizálását. 
Mindeddig csak azt láttuk, hogy a vállalkozókhoz senki sem nyult: egyes vállalatok az etikailag és gazdaságilag megengedhető felemelt hasznon felül egyenesen a nagyközönség rovására s a hazárd-költekezők rossz példáinak sokszorosításával növelték szertelen ugrással vagyonukat.

Ha csak szerencsés üzleti konjunktura utján, vagy a nagyobb és sikeres munkakiterjesztéssel szerez nagy vagyont a vállalkozó: azt józanul senki sem irigyelheti vagy kifogásolhatja. Mihelyt azonban a vagyon a társadalom más, sőt nagyobb részének nyilt kifosztásával növekszik; ez ellen kötelessége az államhatalomnak sorompót emelni s a gyöngébb tömeget megvédelmezni. És ma nemcsak védelemről van szó, hanem értékes elemek pusztulásáról. 

A bizottság egyik elve volna, hogy a szükséglet beszerzését azzal is biztosítsa, hogy a szertelen ruhavásárlást korlátozza. Ha ezt megteheti, mindenesetre nagy megnyugvást szerez és a közönség köszönetére lesz méltó. Hiszen a ruhabeszerzés egyik nagy nehézsége az is, hogy a meggazdagodott elemek teljesen fölösleges módon bármi áron elvásárolják a vásárló elől az árukat s valósággal azt a halmozást űzik, a mely például Németországban már huzamos idő óta, teljesen jogos üldözés tárgya. 

Ám legyen szabad a bevásárlási jog a luxus-cikkek terén. Aki pénzpazarló betegségbe esett, ám elégítse ki oktalan szenvedélyét, noha a társadalmi etika szempontjából talán ez sem közömbös dolog, amikor az erkölcsi erők fokozásának szükségét hirdetik a körülmények. De ez már éppen bűnös anomália, hogy az intelligencia azért fázzék és járjon rongyban, mert a pénzhajhászok nem tudják már, mi módon hágjanak könnyen szerzett vagyonuk nyakára. 

Örs