Hogyan élünk?

(Az osztrák támadások) 

Budapest 1917, október 20.

Az élelmezés nehézsége miatt megint Magyarország volt kitéve a leggorombább támadásoknak az osztrák Reichsratban. 

Hogy most, midőn az együttes harcból kivettük az oroszlánrészt, természetesen az osztrákok javára is, ilyen gyülölséges hangon támadnak ránk, annak két oka van. Az egyik avitikus, ez az irigység, hogy mi is tudunk és merünk fejlődni és saját lábunkra állni, holott századokon át beleszoktak a mi alárendeltségünk tudatába és e tudat kihasználásába. A másik egészen uj keletü, egyszersmind a legközönségesebb emberi indulatból fakad, a tényleges élelmi szükség. 

Mert abban igazuk van az osztrákoknak, hogy meglehetős szükséget szenvednek. Ezt nem tagadjuk. De hogy minálunk tejben-vajban fürdenénk, az már csunya ráfogás. Még rutabb pedig az a fosztogató önzés, hogy nekünk még kevesebb legyen, csak hogy ők jobban éljenek. 

Nem tagadjuk, hogy itt nálunk sokan jól élnek.
De ha körülnéznének az osztrákok akár Bécsben is, de főképpen Bécsen tul, mindjárt meglátnák, hogy ott is éppen annyian, vagy még többen vannak, akik épp ugy lakmároznak, mint nálunk azok, akik pénzük bővében szintén jól élnek. De tegyük föl, hogy csakugyan van általános és alapos okuk az irigykedésre, s mi csakugyan jobban élünk. 

Ez esetben sem volna joguk szemrehányással élni, föltéve még azt is, hogy a közös ellátás biztositására önállóságunk ellenére is föltétlenül kötelesek vagyunk. Mert háromszáz éven át, de főképen a legutóbbi két évszázad alatt, a mikor megalapozták odaát azt a tendenciát, hogy Ausztria legyen jól kereső iparos állam, Magyarország pedig termelő agrár-kolónia: a mi ételünkről a zsirt ott szedték le. Nem a vidéki népet, hanem a városi lakosságot, első sorban Bécsre értjük, a melyről például köztudomásu volt a többek közt az is, hogy ha jó magyar húst akarunk enni, akkor oda kell mennünk.

Ők elvehették tőlünk a legjobbat, mert volt több pénzük, s mi hogy valami pénzünk legyen, kénytelenek voltunk beérni a maradékkal, a rosszabbal. Iparcikkeikért rengeteg adót fizettünk, s ha kárpótlásul a magunk termeléséből legalább jóllaktunk, abból nem következik, hogy most áldozatainkért még rosszabbul táplálkozzunk, mint ők, a kik kevesebbet termelnek. 

A kiegyezés óta szabadabban mozoghatott az ország, de iparfejlesztését minden módon nehezitette és gátolta kedves politikai házastársunk, nem hogy föléje ne kerekedhessünk, hanem hogy még egyenlő társai se lehessünk financiális téren. Ha most kétszáz év mulva úgy fordult, hogy az agrárius országok óriási fontossága a hadviselés érdekében is annyira kiemelkedett, ha tehát termelőink váratlanul nagyobb pénzbeli nyereséghez jutottak (mert termelőinkre nézve ez tagadhatatlan), ebbe bele kell törődnie a szomszédnak, a ki az ipari állam előnyeit két századon át az agrár-állammal szemben annyira gyümölcsöztetni tudta. 

Az osztó igazság tehát ebben az esetben is csak kis százalékban érvényesülne. Hadd legyen egyszer nálunk is jobb világ. 

Csakhogy ez nincs ám egészen ugy.
Mert a mennyit nálunk az agrárius termelő keresett, annál sokkalta nagyobb összeget nyert az osztrák iparos. A mi pedig az élelmet illeti, természetes, hogy a maga háza körül gazdálkodó jobbhoz juthat, de ő sem élhet ugy, mint megszokta a háboru előtt, bizony meg kell elégednie a korlátolt mennyiséggel.

S ha egyik-másik kerülő uton mégis jobban élhet: mért nem beszélnek az osztrákok azokról, akik tömegesen jártak át Magyarországba, hogy mi előlünk vásárolják el nagy-nagy felpénzekkel a husunkat, zsirunkat, vajunkat, főzelékünket? Hogy a nagyarányu csempészés ellen végre föl kellett lépnie a magyar kormánynak, ez bőszíti őket az igazságtalan támadásra. 

A mint Höfer osztrák miniszter számszerüleg kimutatta, Magyarország nagyon is lojálisan teljesiti szövetségi kötelmét, saját polgárainak rovására is. Mi nem látunk gazdag burganyatermésünkből, visszatartják mindenféle ürügyek alatt a szenet: ellenben adjunk oda mindent sertést, minden gabonát. 

Megfeledkeznek az osztrákok szándékosan arról is, hogy az egész hadsereg élelmezését mi biztositottuk, sőt juttattunk, a mit lehetett Németországnak is. Lengyelország, Románia élelmiszertermeléséből ha juthat is nekünk, az a hadsereg részére jut s nem nekünk. 

Hogy élünk mi a városokban?
Már azok, akik a világháboru konjunkturáiból csak a veszteséget nyertük, de nem a hasznot. Mert ne a néhány ezer meggazdagodott embernek pazarlását nézzék, amire látnak példát Bécsben is, hanem a nagy tömegét. Hogy sirnak a kis gyermekek a tej után s mert a három évesen tul már nem jut senkinek becsületes uton. Hogy ácsorognak naphosszat az asszonyok és háztartásbeliek, amig az egy napra való élelmet összeszedhetik. És milyen sovány a konyhájuk azután. Hogy ruhát vehessen a szegény ember, az éppen képtelenség. 

Már hogy ezen mennyiben segithet a kormány: az más kérdés tárgya. Csak azt akarjuk itt jellemezni, hogy Magyarország fogyasztó közönsége semmiképen sincs olyan irigylendő helyzetben, a mint az osztrákok ránk fogják.