Schöpflin Aladár - Peer Gynt A magyar színházban

Egy középszerű színi előadás is jobb kommentárja a drámának, mint az okoskodók és irodalmi rébusz-fejtők minden mesterkedése. Mert amíg a kommentátorok azon igyekeznek, hogy egy logikai formulára vezessék vissza azt, amit a költő titokzatosnak, rejtelmesnek, csak sejtéssel és fantáziával megközelíthetőnek gondolt el és alkotott, s ezzel éppen attól fosztják meg, a mi benne lényeg és nagyság, - addig az előadás igyekezete megtalálni az író elképzelésének konkrét és megfogható megjelenítése módját s erre a színész és rendező művészetének eszközeit használja fel, nem a végeredményben mindig művészietlen okoskodóét.

A színház a költő intencióit szolgálja, még abban is, hogy meghagyja titokzatosnak és homályosnak azt, amit a költő titokzatosnak és homályosnak alkotott. Elvégre, ha a költő azt akarta volna, hogy művének egészét és minden részletét kétszer-kettő-négy módjára, maradék és kétség nélkül, úgy értsék meg, mint egy geometriai tételt, akkor a költő gondoskodott volna arról, hogy ez lehetséges legyen.

Ha Ibsen például a "nagy sánta" látomását úgy írta meg, hogy az olvasója nem tud tisztába jönni vele, mit allegorizál ez a rémalak, akkor nyilván Ibsennek célja volt vele: az életnek, vagy az emberi léleknek valami olyan megmagyarázhatatlan, rejtelmes hatalmát akarta megjeleníteni, a melynek meglétét érezzük, de mivoltát nem tudjuk megfejteni.

Az élet s az emberi lélek tele van homályos, be nem világítható zugokkal, a melyekből ismeretlen hatalmak tűnnek elő és beleavatkoznak az ember sorsába, - életünk minden nagy dolgát ezek a sötét hatalmak döntik el s ezért marad számunkra az élet, melynek számtalan részletét könnyen és hiány nélkül átlátjuk, a maga egészében ismeretlen, félelmes rejtelem. Ahol a költészet ezeket a hatalmakat érinti - s a világ költészetének csúcspontjai érintik, - ott mindig marad valami logikával el nem érhető, csak sejtelemmel megközelíthető, eszméletünknek homályos elemeihez szóló.

Az ilyen irrealitásokat semmiféle magyarázattal nem lehet reálissá tenni, - nem is volna szabad, mert a mint sikerülne kifogástalan realitásra visszavezetni, megszűnne a mű szépségének lényege. Mit ér az olyan rébusz, a mely mellé oda van írva a megfejtés? Csak addig izgat és érdekel, amíg meg nem fejtettem, amíg nyugtalankodom megfejthetetlensége miatt, a míg sejtésem és fantáziám tapogatózhatik körülötte. Amit a Hamlet, a Faust, a Peer Gynt magyarázói kiokoskodtak, az mind a sejtésnek kilátástalan tapogatózása.

Ezért annyiféle a magyarázat, ahány a magyarázó, s egyik magyarázatba sem lehet belenyugodni, mint véglegesbe. A költészet nagy titkait éppoly tanácstalanul igyekszünk megfejteni, mint a tudós az élet titkait. De a tudósnak még könnyebb a dolga, mert az élet titkait az állandó, objektív természet sejteti vele, míg a költészet titkainak közege maga is olyan nyugtalan, változékony, szubjektív és másvalaki számára megközelíthetetlen valami, mint az emberi és pedig a rendkívüli emberi egyéniség.

A színház nem magyaráz, hanem azt keresi, milyen képekben képzelte el a költő mondanivalóját s ezeket a képeket igyekszik a színpadon reprodukálni. Ezért sokszorosan közvetlenebb viszonyba hoz a költővel és művével, mint bármi kommentár. Olyannak érteti meg velem a költeményt, amilyennek a költő írta: reális részleteiben és elemeiben reálisnak, a rejtelmesekben rejtelmesnek.

Ezért a Peer Gynt is - bár bizonyára kevésbé színpadra írt mű, mint akár a Faust, bár egész tömeg kihagyás, változtatás, erőszaktétel segítségével lehet csak egyáltalán színpadra hozni s az ilyetén módon való színpadra hozatal elkerülhetetlenül hézagos és töredékes s hézagos és töredékes voltát egyformán érzi az is, aki olvasta a művet s az is, aki nem olvasta, - a színpadon, még nem egészen tökéletes előadásban is, nem egy pontján megvilágosodik, közelebb jut felfogó képességünkhöz, érzékelhetőbbé válik.

Viszont vannak pontjai, amelyek a színpadról megzavarják a nézőt, mert nincsenek színpadra, a színpad lényegének megfelelően megalkotva, például mikor a jelenetek nem a színpadon egyedül lehetséges egyidejűség, hanem az időbeli egymásutániság elve szerint vannak kiképezve. Legerősebben a realitáshoz legközelebb eső részletek hatnak, mint pl. az első jelenet Peer és anyja közt vagy Aase halála.

A fantasztikus részek s ezt még eddig mindig tapasztaltam, valahányszor fantasztikumot láttam színpadon, többé-kevésbé mindig megzavarnak, mert a színház nagyon is konkrét, szemmel látható alakot ad a fantázia szüleményeinek, kelleténél jobban realizálja őket, ezzel megköti szabad szárnyalásra vágyó fantáziámat, arra kényszerít, hogy szemlélet és hallás után fogjam meg azt, a mi az elképzelés számára van írva.

A Magyar Színház Peer Gynt előadása minden tekintetben tiszteletreméltó ŤLeistungť. Nem teszi - pedig ettől féltünk - merő látványossággá Ibsen drámai költeményét, ürüggyé a kiállítás díszének és egzotikusságának fitogtatására. Inkább az ellenkezőjét lehet kifogásolni: a díszítés s a színpadi berendezés néha kezdetlegesnek tűnik fel, mint pl. a hajótörés jelenetében. A mai viszonyok között azonban ez érthető és megmagyarázható. A rendezés némely helyeken meglepő intelligenciával hozza ki a drámai költemény hatásait és nagy nehézségeket bátor lendülettel győz le.

Törzs hatalmas színpadi alakítást ad. Peer Gynt szerepe munkának is nagyot jelent s olyan széles regisztert kíván a színésztől, hogy ebben a tekintetben alig is hozzá hasonló nehéz és terjedelmes szerep a világ drámairodalmában.

Peer alakjában annyi ellenmondást vegyít össze a költő, hogy összefoglalni egy alakká, éreztetni egységét a legkülönbözőbb élet-helyzetekben és lelkiállapotokban, a legnehezebb színészi feladatok egyike. Törzs játéka nem minden részben egyformán meggyőző, de mindig színvonalon áll: egyes részekben egyenesen megragadó. Mellette a tömérdek sok szereplő között Halmi Margit válik ki Aase szerepében.