Barta Lajos - A trianoni páva

(Surányi Miklós regénye.)

La Bouche Friderika marquise - származását a regény egy későbbi fejezetéből pontosabban megtudjuk - nagyatyai részről orleansi vérből és törvénytelen házasságból eredt. Ő a trianoni páva, mert a XIX. század elejei Bécsben, Ferenc császár és Metternich korában, a Wiedenen, óriási parkban épült pompás kis palotában lakott, melyet Bécsben Kis Trianonnak neveztek el.

Életét az urának, Domoszlay Farkasnak az oldalán, Párizs ragyogó fertőjében fejezi be 1831-ben. Halálát kissé önkényesen, a meghalás fizikai törvényein magát túltéve idézi föl az író, amikor regényének befejezése ezt megkívánja.

Férje, Domoszlay Farkas, kvietált huszárkapitány, etikailag nehezen elviselhető szerepet tölt be Friderika oldalán, de az író olyan mindent megértő és megbocsátó szerelemmel és olyan keserűen higgadt életfilozófiával iparkodik felruházni ezt az általa elítélni semmi esetre sem kívánt magyar alakot, hogy csakugyan kivonja őt a fenyegető megvetés alól.

Surányi Miklós, kinek neve most először ennek a könyvnek a födelén jelenik meg a nyilvánosság előtt, Mármarosszigeten él - ez a sziget ugyancsak szigetel! - ahol a vármegye levéltárosa. Pályájából magyarázódik hajlama az elmúlt idők kutatására. Regénye rendkívül bő kortörténelmi tanulmányra vall, ismeri annak az időnek, melyet be akar mutatni, nemcsak az általános irányvonalait, de a személyi adatait is.

De ez a készültsége túl bőven kér és kap helyet a regényben, szinte elönti azt. Surányi már bírja a regény méreteit, de most még kevésbé jelentkezik munkájában az a regényírónál feltétlenül szükséges képesség, hogy alakjait testszerűen teremtse meg, azokat a maguk külön életével telelehelje, hogy aztán már az diktáljon nekik törvényt és végzetet. Alakjai három elemből élnek: a maguk kevés motorikus és beszédbeli nyilatkozásából, az író által róluk elmondottakból és ami a kirajzolt korból rajtuk keresztül is hat.

Így ezek az alakok bizonyos általánosságokban maradnak el és az olvasó a maga lelki munkájával kénytelen bennük az egységet és a realitást megteremteni. Különösen két fős alakjára vonatkozik ez, mert egyes mellékalakjainak a szerepeltetése .

Lange professzor, a bolognai nobile - nem nélkülözi azt a drámaiságot, mely a regényben is elengedhetetlen és a cselekvésben, a beszédben jelentkezik. Az új regényíró érzi, hogy még nem bírja eléggé a beszéltetést, tehát avval a megfontoltsággal, mely akaratát általában jellemzi, kerüli alakjainak a beszéltetését és inkább elmondja, hogy mi történt velük.

---

Innen van az, hogy beszédbeli elsődleges nyilatkozásaik helyett csak így fejtődnek ki előttünk. Ez az élet lüktetésének, a kozmikusságnak a hiányát idézi föl. Viszont a már előbb említett két mellékalakjánál ez az elem nem hiányzik, mert ezeket az alakokat az író magában teljesen át tudta élni, azért ezek jól és egészségesen is születtek meg. Ebben a két epizódalakban tetőződik regénye.

La Bouche Friderika - a trianoni páva - alakjában Surányi olyan nagyszabású, csillogó, démoni és édes, romlott és jó, a maga vérségéből, korának erkölcseiből, filozófiájából összerakott női alak megteremtését kísérelte meg, melynek szertelen méretei szertelen erőt kívántak volna meg. Az író ezt a méretet nem bírja, ez az alak tehát nagyon hiányos.

Különösen a történet végére vonatkozik ez, ahol Friderika nem előttünk éli le a maga fényesen romlott szerelmi életét, de egy elmondásból értesülünk arról. Ez az elmondás kétségtelen erővel és összefoglaló képességgel festi, de természetesen egysíkú képbe - a szenzációs csillogással, a szellemi lét és a kéj magaslatain rothadó 1830-beli Párizst és megmutatja azt, hol van ma még az új író erejének java.

A múlt századelejei Magyarországról és benne Domoszlay Farkasról adott kép viszont sokkal kevésbé sikerült és már ismert vonalú általánosságok közt hanyatlik el. Surányi könnyed elbeszélő hangja és előadásmódja Jókaira emlékeztet.

Könyvének több helyén az író bizonyos öreges fölénybe állítja magát az élettel szemben. Ez a hidegsége az, mely az első kitörés szikrázásától megfosztja könyvét, mely hibáit önkéntelenül súlyosabbaknak érezteti, mint amennyit azok egy első műben jelentenek, erényeit viszont önkéntelenül már egy bizonyos fejlődési fokozaton méreti meg.

Ebben az öregeskedésben bizonyosan része van a mármarosszigeti elszigeteltségnek, mely nem jó tusculanum az olyan írónak, aki még nem is élt. Valószínű, hogy Surányiban sok képesség van mai, reális életünk feldolgozására, de ennek úgy látszik ellentmondanak a múlt időket kutató hajlamai.