Huszadik század - történelem jelenidőben

Ignotus, a Nyugat előző számában - n - -nel, a Budapesti Szemle cikkírójával vitázik, aki az Arany évforduló alkalmából írt tanulmányokat és karcolatokat megbeszélvén kifogást tesz a parasztiság és a népiesség szembeállítása ellen.

Két része van a vitának. Az egyik Ignotusra vonatkozik, a másik rám. Ignotus azt állítja, hogy Arany költészetében "népiességet meglepő keveset" találni és hogy mint nyelvalkotó "a paraszti nyelvhez tér vissza". Én pedig - nem először - szembeállítottam a paraszti és népies nyelvet.

A Budapesti Szemle bírálója mind a két esetben téved, mikor a különválasztást "veszedelmes"-nek ítéli. Mindenekelőtt helytelenül idézte szavaimat. A Pesti Napló-beli beszámolómban ezt írtam: Íme, a színpadról a tiszta parasztnyelv hangzik. Nem a "népies". - A "népies" szót idézőjelbe tettem. Ő nem. Ezzel pedig nyilvánvalóan jeleztem, hogy rajta a népieskedőt, a divatosan "népies", nem a népit, melynek a jelentése ismét erősebb, mint a népiesé.

Így a szembeállítás nem oly határozott, de nem is oly merev, mint - n - feltünteti. Vannak egyes írók, kik nem a néptől, de könyvekből, tájszólásokból, főként egymás írásaiból tanulták a tősgyökerességet. Ezek meglehetősen lecsökkentették a szó értékét. Évekkel ezelőtt éppen a Nyugat-ban írtam - "Öreg szavak" című cikkemben - arról, hogy szavaink jelentése mint szűkül és bővül nemcsak évtizedről-évtizedre, de évről-évre.

Akadnak olyanok, melyeket az újabb irodalmi nyelvhasználat teljesen kiszorított. Aminek azelőtt fönséges hangzása volt, az ma kicsinyes, vagy nevetséges. Ez "öreg"), kompromittált szavak közé tartozik többé-kevésbé a "népies" is, melyet a pesti humoristák csúfondáros kajánsággal - gyakran népiesch-nek is írnak. Én, mikor említett cikkemet közzétettem, a "népies"-t nem éreztem ennyire értékevesztettnek, de valami ilyesforma motoszkálhatott a fejemben, hogy mégis idézőjelbe tettem.

Aztán ottan nem Arany nyelvéről beszéltem, általában, de Arany-Shakespeare nyelvéről, jelesen a "János királyť magyar nyelvéről. "Íme, a színpadról a tiszta parasztnyelv hangzik." Senki se mondhatja, hogy itt általánosítok. Rögtön ki is fejtettem, mit értek a parasztnyelvén: "Arany János maga ítélte el Baksay Sándor kísérletét, ki magyar kacagányba öltöztette az iliászi hősöket. Ő más utat talált, az erős, gyökeres, cikornyátlan szavakat kereste elő, melyeken még érzik a középkor vad zamata, nyilván Pázmány Pétert böngészte.

A kor, melyben legtöbb Shakespeare-fordításunk született, nem volt szerencsés a fordításra, ekkor lágy, regényes olvatag biedermeier-nyelv uralkodott, csupa hús és zsír és nem csontos, nem inas, mint a shakespearei nyelv."

Különben ugyanerre célzok a Világ 1916 január 30. számában megjelent bírálatomban is, ugyancsak egy shakespearei nyelvkérdéssel kapcsolatban, erre "a csontos, izmos és darabosan-kemény magyar nyelv"-re, a parasztnyelvre, melyet valahogy ősibbnek, egyszerűbbnek, az irodalmi használat által még nem fémjelzettnek, nem kedélyesnek és nem festőnek, de szárazon és pontosan jellemzőnek tudok, míg a másik, a népies inkább már haladás a műveltség, közeledés a polgári nyelv felé, kissé bokrétás és kissé családias is, mindenesetre másodlagos valami, mely az érintetlen parasztnyelvből fejlődött. Sok szó helyett egy példa.

Népiesnek érzem - jó értelemben - Arany ezt a sorát: "Lelkemből lelkezett gyönyörű magzatom!" Az a mód azonban, ahogy Hamletet megszólaltatja, már nem népies: "Hadd csaljon ágyba a pöffedt király, Csipdesse arcod', hívjon muczijának, S egy-két büdös csókért, vagy mert fene Ujjával ott babirkál nyakadon, Tálalj ki mindent..." Ez a nyelv - a legjobb értelemben - parasztnyelv, szenvedelmes, erős és kifejező.

Hogy a kettő közt van legalább egy árnyalatnyi különbség, mindig éreztem, de igazán öntudatossá akkor vált bennem, mikor növekvő gyönyörűséggel végigolvastam Pázmány Péter összes munkáit, melyeket a magyar hittudományi kar adott ki. Itt leltem meg a nyelvújítástól, a német hatástól és a tizenkilencedik századbeli meg a későbbi "népiesség"-től mentes szeplőtelen, magyar nyelvet, mely legföljebb a latinon iskolázódott és prózánk törvényéül tekinthető.

Később, hogy kitágult érdeklődésem köre és megismerkedtem a hitújítás, valamint az ellenreformáció sok írójával, a prédikátorokkal, kik minden irodalmi becsvágy nélkül szilaj indulatban feleselnek és oly gorombán vagdossák egymáshoz a szókat, mint parasztok a vasvillákat, még inkább láttam, hogy nyelvi szempontból lehetetlen őket egy kalap alá venni a "népies"-ekkel.

Ők megőrizték számunkra a parasztnyelvet. Ezt a durva, szókimondó izgatott, fehér izzásig hevített, szenvedélyektől fuldokló, zajgó magyarságot ami shakespearei szókincsünk bányájának tekintem, annyival is inkább, mert a hitvitázóink közül sokan kortársai az angol költőnek.

Amit a Budapesti Szemle cikkírója "kevés szóból nem értett", most kifejtettem. A parasztit és a népiest ilyen értelemben állítottam szembe. Mindössze egy árnyalattal óhajtottam bővíteni széptani szótárunkat.