Rossz újságolvasó vagyok: lassanként már az se nagyon izgat, amit rólam írnak. Hiszen kevés is, mai magyar újságkritikában, törődni érdemes - hacsak az írói hiúság nem volna mint a tűz, melyet éppen a szalma lobbant leghamarabb lángra.
Most hallom - ezt se láttam - kiszerkesztenek valamely újságban, hogy egy nevemhez nem méltó, szenzációhajhász regényt írtam. Nem tudom, ki volt ez a kritikus, azt sem pontosan, így mondta-e? De nem érne váratlanul a vád, és szeretném róla elmondani a véleményemet: régi mondanivalót.
Nem feleletet, vagy ellenkritikát. A vád teljesen igaz: az a regény valóban azzal a szándékkal íródott, hogy érdekesebb legyen, mint azt egy német emlőkön felnőtt magyar kritikus megengedhetőnek vagy irodalminak tarthatná. Nem is a kritikusok, hanem a közönség számára csináltam s éppen azt akarom most megmagyarázni, miért adok oly sokat a közönség véleményére s miért oly keveset a kritikusokéra.
Először, mert a magyar irodalomnak van a legintelligensebb közönsége és a legkevésbé intelligens kritikája. Ez csodálatosan hangzik, de igaz: a közönségben ma már igen sok művelt, tág látókörű, sokat olvasott ember van (több talán mint más nemzeteknél, melyek nagyobbak s így kultúrájuk elégedettebb) - a kritikusok közt (néhány nagyon tiszteletreméltó kivételt nem számítva) alig akad ilyen.
Átlagkritikusunk újságíró, s nem ér rá olvasni, csak amit muszáj: alig ismer mást az irodalomból, mint mai magyar fércműveket: a nagy magyar íróktól úgyszólván egyáltalán semmit (hacsak nem halovány s megvetett gimnáziumi emlékként vagy divatból s ostobán biedermayer-nek értelmezve); idegenből néhány középszerű német és francia írót, s legfeljebb még a divattól éppen felszínre vetett régibbeket. De néhány név és frázis segítségével ma már elég jól lehet a műveltséget imitálni s így közönségünk, melynek egyetlen hibája talán az írók iránti túlzott áhítat, még csak nem is sejti, mily hallatlanul műveletlen emberek akarják őt vezetni véleményeikkel.
Ezért van az, hogy az ily kritikus, még ha udvariassági, vagy féltékenységi, vagy irodalompolitikai tekintetek engednék is kimondani valódi véleményeit, s még ha igazában érdekelnék is őt a könyvek (aminthogy legtöbbnyire annyira érdeklik, mint a tanulót a kellemetlen lecke): akkor sem ítélkezhetne valami magas szempontokból: sőt még ha műveltebb volna is, mint amilyen, ítélete akkor sem lehetne oly elfogulatlan, mint a közönségé. Mert a kritika divatoknak van alávetve: csak a nagyközönség és főleg a naiv közönség képes a szépet és érdekeset bár mely formában meglátni s élvezni.
Valóban ez az utolsó pont a legfontosabb. Az átlag mai magyar kritikus mindent dicsér, ami az ostoba biedermeier divatnak külsőleg vagy belsőleg megfelel: ami érzelmes, finomkodó, kissé affektált, formában eléggé sablonos és tartalomban nem nagyon merész és érdekes. Semmi sem nyerheti meg tetszését, ami a léleknek kissé erősebb táplálékot is nyújt és a közönséget sznobság és divat nélkül is mélyebben érdekelheti. Semmi, főleg, ami a tágabb közönséget is érdekelheti, nemcsak az irodalmi tolvajnyelv és divathangulat beavatottjait.
Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy a közönség ítélete megelőzi a kritikáét, és a jövendő kritikusa igazat ad az irodalmi jelen mobjának. Homérosz a népé volt mielőtt a filologusoké lett volna, Shakespeare a londoni suburb publikumáé, mielőtt a német esztétika lefoglalta. Talán nem túlzás, hogy minden nagy irodalmi műfaj a ponyváról indul el s gyakran évszázak múlva ér a tudósok asztalaira. A kritika rövidlátása és lassúsága ezek fölismerésében igazán megdöbbentő.
A nép, melynek lelkéből fakadtak, fölismeri rögtön. Ha van ma készülő nagy műfaj, hasonlatos régi korok eposzaihoz: a detektív regény az. A mai nemzetek nagy problémája a fegyelem kérdése, az államhatalom és az anarchia, a rend és a szabadság veszélyeinek problémája - amelyeket ez a háború rettenetes rendjével és a modern anarkizmus tehetetlen korlátlanságával iszonyú képekben illusztrál - a kaland és az egyén lehetőségeinek korlátai egy rettenetesen uniformizált társadalomban, a lázadás és a zsarnokság: - s éppen ez a probléma, ez az ellentét adja meg a detektívregények témáját. Azért jött oly melyről, azért oly érdekes.
S ha van műfaj ma, amely igazi, a nép lelkétől lelkezett, a nép fantáziájának kedves hősöket tud teremteni (a Rend vagy a Szabadság hőseit): az is a detektívregény. (Persze nem egyes silány detektívregényeket védelmezek: hanem magát a műfajt, mely a ponyva erős, szabad levegőjén érleli talán már a Formát egy jövendő Homérosz számára.)
S íme: a ma kritikusának szájában a legnagyobb gáncs az, hogy egy regény "a detektívregényekhez hasonlít".
A mi kritikusaink az Unalom szentségét prédikálják s irodalmunk már megint veszedelmesen kezd hasonlítani ahhoz a "jótársasághoz", amelyben nem illik életbevágó dolgokról beszélni. Valami exkluzív finomkodást és előkelő affektálást tartanak ők ma irodalminak; valami kerülését minden érdekesnek vagy lényegesnek, - amit ők "az olcsó hatások kerülésénekť"neveznek.
Régi dolog, hogy az unalmas író olcsó hatásnak nevez mindent, ami érdekes. S ez az oka, hogy a mai regény nem tud a nép mélyebb rétegéig ereszkedni hatásával: a nép kényszerül a ponyvairodalomhoz fordulni, ha érdekesebb és életbevágóbb dolgokról is akar olvasni, mint az írónak erőltetett lelki finomságai és divatérzelgései. Az írók egymást terrorizálhatják a céh-sablonnal, de a nép olyan, mint a gyermek - nem lehet auktoritással terrorizálni.
Régen az írókat sem lehetett - Jókai és Mikszáth nem vetették meg az olcsó hatásokat. De sőt nem vetik meg ezeket a kitűnő külföldi írók sem, akik talán kritikusainknak jobban imponálnak. Hallva a sznob magyar irodalmárt, amint pl. Chestertont emlegeti, nem is gondolnád, mily izgalmas detektívregényt nem átallott megírni ez a Chesterton.
Végül az utolsó panaszom a mai újságkritikára, s talán a legkomolyabb, hogy roppant könnyű kielégíteni. Egész pontosan, recept szerint, lehet előállítani egy ilyen kis üres és édeskés biedermeier-hangulatot, amelytől a mai átlagkritikus el legyen ragadtatva. Általában elég könnyen megy náluk az elragadtatás. Mennyivel nehezebb őket ellenkezésig serkenteni s az úgynevezett "olcsó hatásokat" létrehozni. Valóban e mai kritikától a gáncs dicsőbb a sima dicséretnél.
