A modern államok egyik jelentékeny jövedelemforrása a szesz. Tisztán humánus és társadalmi szempontból is kívánatos, hogy a szesz a reá kivetett magas adó folytán magas áron kerüljön forgalomba, hogy az alkoholizmus terjedése ilyen úton is gátoltassék. Viszont az iparnak fontos érdeke, hogy a szeszt, mint kitünő energiaforrást, lehetőleg olcsó áron kapja meg. A két egymással ellentétben álló érdeket a denaturálással lehetett kielégíteni. Az ipari czélokra szolgáló szeszt keverik kellemetlen szagú és ízű anyagokkal (nálunk pikrinsavval) és olcsón adják. A belekevert anyag a szesz élvezését lehetetlenné teszi, viszont azonban mint energiaforrást egyáltalában nem befolyásolja. Ezt a denaturált szeszt az állam sokszorta kisebb áron adja, mint a tiszta szeszt, a mely élvezetre is alkalmas. A szesz tehát, a czél szerint, melyre használtatik, alacsony és magas árakon kerül fogalomba.

Újabban egészen hasonló viszonyok közé került az elektromos áram. Itt is az a kívánalom, hogy a czél szerint, melyre az elektromos áramot használják, különböző ára legyen, úgy hogy sokan azon gondolkodnak, miképpen kellene az elektromos áramot úgy elváltoztatni, hogy az olcsó áron számított áram ne legyen használható arra a czélra, melyre magas ár van kiszabva. Szóval problémává vált az elektromos áram denaturálása.

Egy-egy elektromos energiatelep felállításánál a számítás alapja az illető város vagy község világítási és motorikus energiaszükséglete. Az áram hektowatt-, vagy kilowattórájának ára úgy van megszabva, hogy az üzemköltségek és a befektetett tőke kamatai – minimo calculo – megtérüljenek. Igen ám, de a felállított gépek hatásképessége a nap legnagyobb részében nincs kihasználva, mert éppen a világítóenergiára csak a nap nagyon kis részében van szükség. A gépeket mégis járatni, a kazánokat fűteni kell, mert a szerződés természete szerint az energiára nappal is szükség van.

Minden világító-centrale tehát a nap legnagyobb részében egészen olcsón adhatná az áramot, mert ez neki úgyszólván tiszta nyeresége volna, minthogy üzemköltségei ezáltal észrevehető módon nem emelkednének.

Viszont a fogyasztóközönségnek nagy kényelmére volna, ha az elektromos árammal fűthetne és főzhetne. A mostan szokásos árak mellett ez pazarlás volna. Végezzünk csak egy kis számítást. A magyarországi városokban 1 hektowattóra elektromos energia átlagos ára 6 fillér. De ez az energia csak 86 kgcaloria melegnek felel meg. Ha tehát elektromos árammal 1 liter vizet meg akarunk forralni, a mihez - a különben aránylag csekély veszteségek miatt – mintegy 1•5 hektowattóra szükséges, akkor ezért 9 fillért fizetünk. Viszont 1 kg kőszén a mai drága viszonyok mellett is csak 5 fillér és ád átlagban 7000 caloriát. Igaz, hogy ennek legalább a fele kimegy a kéményen, a megmaradt félnek ismét a fele nem a vízbe, hanem a takaréktűzely alkatrészeibe és a környezetbe vándorol. De ha csak a tizedrészét, 700 caloriát veszszük hasznosnak, akkor se kerül 1 liter víz kőszénnel való felforralása többe mint 1 fillérbe.

Kitűnik e számításból, hogy az elektromos árammal való főzés, vasalás, sőt a rövidebb ideig tartó fűtés is már gazdaságos, ha a fogyasztó az áram hektowattóráját 1 fillérért kapja.

Az elektromos-vállalat és a fogyasztóközönség érdekei tehát találkoznak, csak arról kell gondoskodni, hogy a fűtésre szolgáló olcsóbb áram ne legyen használható világításra és motorikus czélokra, mert ez esetben a vállalat ráfizetne az üzletre. A probléma megoldására többféle javaslattal állottak elő. A legczélszerűbbnek látszik mégis az az eljárás, a mely a fűtésre szolgáló áramot úgy elváltoztatja – denaturálja - , hogy világításra és mótorhajtásra nem használható. E czélra az olcsó áramot számláló szerkezet automatikus kikapcsolóval van ellátva, a mely minden második másodpercz után másodperczre és minden második percz után perczre az áramot kikapcsolja. Az ilyen áramkörbe kapcsolt lámpa tehát folyton pislogna, a mótor pedig meg-megállna, úgy hogy mindegyik hasznavehetetlen lenne. Azonban a fűtést ezek a rövid ideig tartó kikapcsolások egyáltalában nem zavarnák.