Tennyson után: Maud
Madarak a várkertben
este de híttak:
Maud, Maud, Maud, Maud,
igy híttak és ríttak.
Hol volt Maud? Erdőnkben
s ki más vele, mint én,
erdei liljomot
fűzvén és hintvén.
Madarak erdőnkben
daloltak a lomb közt:
Maud itt van, itt, itt,
itt a liliom közt.
Csókoltam: hagyta ő.
Gyermeteg arcú,
tizenhét éves sincs,
de magas, karcsú.
Ó de kiáltanék,
most vagyok büszke:
enyém a Maud szive,
mennybeli üdve!
Látom hogy merre ment
lányosan lejtve:
fü arra megüdült,
harmatot ejtve.
Madarak a várkertben
ríttak is érte:
"Hol van Maud, Maud, Maud?
Valaki megkérte."
Kapunál paripa
nyerít, vihog folyton:
nem téged választott,
elmehetsz, lordom!
Babits Mihály
Wordsworth: Az álomhoz
Juhnyájra, mely egyenként ballag át
kényelmesen... záporra; méhrajra
és vízesésre... szél és habmorajra;
fehér sik égre... síma tóra... tág
mezőre... mindre gondoltam - s tovább
fekszem - álmatlan, s már hajnali zajra
gyúl a gyümölcsös, zeng a bokrok alja
s az első méla kakukszó kiált.
Igy tegnap éjjel és két éje már
nem nyerlek én, ó Álom! drága, lanyha:
ne kínozd azt, ki oly régóta vár:
mi nélküled a reggel dús aranyja?
Jer, nap és nap között áldott határ,
friss gondolat s vig épség édes anyja!
Babits Mihály
Keats: La belle dame sans merci
Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"
És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,
És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
Babits Mihály
Paul Verlaine: Un grand sommeil noir...
Nagy fekete éj
száll szivemre lágyan:
aludj, minden kéj
aludj, minden vágyam!
Már semmi se fáj
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra se jóra
Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben!...
Babits Mihály
Paul Verlaine: A Clymene
Rejtelmes régi táncok,
szövegtelen románcok...
Édes, mert szép szined,
mert ég-szemed;
mert hangod víziója,
mely rémmel teliszórja
értelmem, ezt a tárt
látóhatárt;
mert hattyutested, drága
illatod tisztasága,
s tisztaságodnak a
jó illata;
ah, mert egész mivoltod,
átható hangszer, boldog
holt angyalok köde,
zamat, zene:
édes kadenciára,
korrespondenciára
csábítja idegem:
amen! legyen!
Babits Mihály
Baudelaire: Szökőkut
Fáradt szemed, szegény szerelmem;
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj a hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer színét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, mellyet hően
a gyönyörök villáma gyujt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki...
Babits Mihály
