Ignotus: Bejelentés

A Nyugat a napokban letette a politikai folyóiratok számára köteles óvadékot s így egyenest követheti politikai érdeklődését s nem kényszerül azzal, mint eddig, a tudományos vagy társadalmi érdeklődés kerülőútjára.

Ez nem azt jelenti, hogy tehát társadalmi vagy tudományos érdeklődése megszűnnék, aminthogy hiányozni vagy megváltozni semmi sem fog abból, mit az olvasó megszokott a Nyugatban keresni. De a megkötöttséget mind nehezebben viseltük, s hálásak vagyunk a barátságnak, mely feloldani segít - kivált most, mikor ostromlott életünk közepette elképzelhetetlen, hogy valaki is a képzelet s a játékosság elefántcsonttornyába zárkózhassék a saját s a felebarátai életkérdései elől.

Hogy mi van velünk, hogy mi lesz velünk, hogy mi legyen velünk, ez ma minden egyes embert legsorsában érdekel, s a politika most nem l'art pour l'art váltakozó hatalmi játék, hanem kockáját veti minden egyesünk boldogulásának. Jogunk, kötelességünk, életünknek szüksége, melynek betelte nélkül megfulladnánk, hogy beleszólhassunk és beleszóljunk. Nincs senki a legkiváltottabb, a legszerencsésebb sem, aki mindenével részt ne venne a haza ügyében, ha másképp nem, hát úgy, hogy mindene aszerint marad érték és valóság, ahogy a haza megmarad.

Ami ma történik, az nemcsak a mát intézi el, hanem a holnapot is megszabja, nemcsak a magunk dolgát, de gyerekeinkét is. Kivételes állapot, hadi érdek, cenzúra: tilalomfa lehet a cselekvés előtt és lakat lehet a szájon. De minél szűkebbek így a közvélemény lehetőségei, az annál hevesebb erejű, mint ahogy a melegítőnek vízsugara is annál gőzölgőbb, minél vékonyabbra fogják s szétveti a kazánt, ha nem talál szellentyűt.

Játéknak mi a művészetet sem vettük - s ahányan vagyunk, mindnyájan mindenünket tettük munkánkra s minden képességünkkel s szívósságunkkal helytálltunk a művészet szabadságáért, melyet nem tekintünk kisebb közjónak, mint a politikai szabadságot, mint a lelkiismeret egyéb szabadságait.

Ha pártot nem foglaltunk művészi dolgokban s valamely határozott iránynak vagy éppen iskolának szándékolatlan színét legfeljebb az vetette ránk és folyóiratunkra, hogy egyformán pártot foglaltunk, azok ellen, akik művészi dolgokban pártot foglalnak, ez nem volt közömbösség, elvtelenség vagy léhaság, hanem komoly tisztelet volt a művészet lényege előtt, amelyben mindenkinek mindig, teljesen, egyformán és egyszerre igaza van, aki meg tudja csinálni, amit meg akar csinálni.

A művészet nem külső szükséget elégít ki, hanem belsőt - azt, hogy a művész kifejezze, ami benne van. Ebbe tehát nem lehet kívülről beleszólni, s a művészetet vezetni vagy irányozni legfeljebb a művészek személyén át lehet, vagyis olyan közállapotok teremtésével, melyek egészséges és erkölcsös embereket nevelnek...

Mondom: a Nyugat művészetbeli liberalizmusa nem volt elvtelenség, s az ellen való tiltakozása, hogy a politika diktálni akarjon a művészeknek, nem volt politikai közömbösség. Inkább, művészetre való alkalmazása volt egy politikai elvnek, egy igen határozott politikai iránynak, annak a modern szabadságinak, mely míg a gazdaságban s a politikában szakít az úgynevezett szabad verseny álszabadságával s az egyén számára elérhető legnagyobb szabadságot azzal akarja biztosítani, hogy sokban megköti az egyén szabadságát, viszont de internis non judicat, a lelkek s a lelkiismeretek szabadságát nem zavarja, s nemcsak hogy beavatkozásával alázatosan megáll a meggyőződések kapuja előtt, de gazdasági, társadalmi és politikai beavatkozásaira abból meri venni a jogot, hogy íme így szabadságot tud szerezni a lelkeknek. Nyilvánvaló ezek szerint, hogy akik művészetiekben liberálisak s iránytalanok vagyunk, a politikában nem leszünk, nem lehetünk azok, s nem is kívánunk azok lenni.

Megkötni ugyan egyőnk politikai szabadságát sem kívánjuk, - mint ahogy művészetiekben a Nyugat közel egy évtizede azilum minden tisztes meggyőződés és tiszta íróművészet számára, óhajtásunk és törekvésünk, hogy magukat ésszel és becsülettel megokolni kívánó politikai felfogások általában olyan dobogónak tekintsék a Nyugatot, honnan tisztesség közepette számolhatnak be jóhiszeműségükről.

De állandóan ugyanazon munkások s nagyjában egyforma irányú érdeklődések és törekvések annál is inkább egységes politikai színben futnak össze, mert a politikában igenis nincs mindenkinek egyformán igaza, - a politikában ha valami jó, akkor a visszája rossz, s nem komoly s nem jóhiszemű az a politika, mely nem érzi magát egyedül üdvözítőnek, mely az emberekre nézve szerencsétlenséget nem lát abban, ha nem érvényesül sorsukban s ugyancsak az emberek iránt való kötelességének nem tekinti, hogy minden más politikát elzavarjon fejük fölül.

S közömbös és megnyugvó vagy büszkén, sértődötten avagy kényelmesen visszavonuló sem lehet a politikai meggyőződés, mert a politika az embereknek bőrére megy, s nemcsak felebarátaiméra, hanem köztük a magaméra is. Épp ezért próbát, hogy hibás volta kitűnjék s időt, hogy magát kitombolja sem igen lehet a hibásnak látszó politika számára engedni, mert in corpore vili nem szabad kísérletezni. Nem ellentmondás hát, ha még a türelem politikája is türelmetlen, és kell, hogy türelmetlen legyen.

Akik eddig a Nyugatot írták, találkoztak abban a politikai hajlandóságban, mely a nemzeti egység kedvéért nem hazudja le maga előtt az osztályok, az érdekek s a nemzetiségek különbségeit, s az egységet abban látja s azzal kívánja elérni, ha mindezen rendek, elemek, foglalkozások, érdekek számára egyformán teljes az érvényesülés szabadsága, egyformán komoly a fegyelem kötelessége. Kegyeletük nem megy annyira, hogy őriztesse velük a túléltet, idealizmusuk nem annyira, hogy számba ne vétesse velük a valóságot. A politika rendeltetésének azt látják, hogy erőbe kapassa a közösséget, amelyben élünk, - hogy szervezetet s szabályozást adjon fejlődésének s nyitva tartsa az utat haladása előtt.

S magyar hazafiságnak azt a törekvést, hogy a magyarság egyet jelentsen biztonsággal, boldogulással, műveltséggel, szabadsággal és igazsággal. Nem hisszük, hogy mikor most majd egyenes politikai szavukat kimondhatják, e szót egyébért emelnék. S ha, mondom, szívesen meg is adják a vendégjogot minden jóhiszemű nézet önigazolásának, nem gondolják, hogy szerencsével igazolhassa magát más politika, mint amely a szervezetlen Magyarországot magyar szociális országgá igyekszik nagykorúsítani.

Ehhez az igyekvésükhöz nem kérik olvasóik és barátaik további érdeklődését, mert abban egészen bizonyosak. Tudják, tapasztalták s küzdelmes éveken át az táplálta kitartásukat, hogy olvasóik ugyanolyan egyetemes érdeklődésűek, mint amilyenek ők törekszenek lenni, s míg emberi mivoltukban semmi emberi nem idegen előttük, önnön boldogulásukra hazájuk boldogulásán át igyekeznek.

Ez így volt a béke napjaiban is, melyekre évek óta gondok árnyát vetette a közeledő háború - s még inkább így van most a háború közepette, mely mikor egyszerre próbája a hazának s az egyesnek, megmutatja, milyen kiszolgáltatott az egyes élete, ha a hazáé nem biztos. A gond, az elmélyedés, a figyelem, töprengés és áldozatkészség, mely az életen csügg, ez ma a politika, s mikor most a politikában szót emelünk, azért tesszük, hogy megtegyünk mindent, ami tőlünk telik, olyan időben, mikor mindenki mindenével köteles.