Minden háborunak legszomorubb, legfájdalmasabb emléke a rengeteg véráldozat, a nagy emberveszteség. És pedig nem csupán azok a hősök, akik a haza védelmében a harctéren estek el, hanem azok is, akik oly rokkantakká váltak. Régebben szánalmas volt a csonka vitézek sorsa.

Ma már megváltozott ez az állapot is és a társadalom, az állam minden tőle telhető eszközzel fárad és gondoskodik arról, hogy a háboru rokkant hősei egyenlő helyzetbe kerüljenek az épkézláb emberekkel. A magyar országgyülés törvénnyel szabályozta az államnak ezt a szent kötelességét a rokkant hősök iránt, s a m. kir. Rokkantügyi Hivatal már 1015-ben megkezdte áldásos müködését, belekapcsolván az állami intézménybe a társadalmi munkát is, hogy mennél teljesebb és céltudatosabb legyen a gondoskodás a haza védelmében elszerencsétlenedett katonákról. Ennek a nemes és humánus akciónak nagy arányairól és eredményeiről számol be igen érdekes adatokkal gróf Klebelsberg Kunó államtitkár, a Rokkantügyi Hivatal ügyvezető alelnöke és az állami előrelátásnak már eddigi munkásságából is leszürhetjük azt a megnyugtató meggyőződést, hogy: nincsenek többé nyomorékok - csak sebesült hősök vannak, akik a haza védelmében csonkultak meg!

A rokkantügyi Hivatalnak külön műhelyei vannak a mesterséges testrészek előállitására. Ezekben a műhelyekben tudományos és technikai szakértők vezetése mellett a legnagyobb lelkiismeretességgel készülnek a művégtagok, a következő érdekes módon. Ha a csonka katonának – mondjuk – hiányzik az egyik karja, akkor leöntik (lemintázzák) gipszbe az egész felső törzsét a megmaradt karjával együtt, s a hiányzó kart szakasztott olyanra csinálják, mint aminő az, amelyik még megvan neki. Az egész törzs leöntése pedig azért szükséges, mert ezen próbálják ki az uj művégtagot, hogy miképpen lehet odacsatolni, kapcsolatba hozni a mozgató izmokkal és a megmaradt csonkkal. Ha ez a próba jól sikerült, akkor a csonka hős testére szerelik föl az uj kart, aztán orvosi felügyelet alatt begyakorolják a katonát a művégtagok használatába; a gyakorlás közben a művégtagon mutatkozó hiányokat gondosan kijavitják, műszakilag is, orvosilag is tökéletes lesz igy a művégtag.

Minden csonkult katona két művégtagot kap államköltségen. Az egyik a munkavégtag, a másik pedig arra való, hogy elleplezze a csonkaságot és ezért mindenben hasonlit az eredeti végtaghoz. A Rokkantügyi Hivatal különösen gondot forditott arra, hogy ezek a munkavégtagok mindenben megfeleljenek a népesség túlnyomó foglalkozásának, ami tudvalevően a mezőgazdaság. Ehhez képest a munkaláb erős és amellett könnyü; bőrrel talpalt fémlapon támaszkodó acélsinekből áll, ugy hogy azok, akik egyik lábuknak csupán az alszárán csonkultak meg, megmaradhatnak a mezőgazdasági munkában.

Hasonlóképpen számol a praktikus követelményekkel a munkakéz is, melynek gyürüs kampójával vagy befogó készülékével erősen és biztosan meg lehet fogni a szerszámokat, - köztük a magyar nép lelkületében és gazdasági életében oly nagy szerepet játszó kaszát is. E munkakézen kívül a különböző mesterségeket folytató amputáltak megfelelő szerszámokat is kapnak, s ezeknek pótlásáról és javitásáról háboru után is állandóan az állam fog gondoskodni.

Gondoskodik a Rokkantügyi Hivatal azokról a katonákról is, akik csonkulásuk, bénulásuk vagy betegségük következtében nem tudják folytatni előbbeni foglalkozásukat. Ezek bekerülnek a rokkantak iskolájába, ahol gyakorlati oktatásban részesülnek, melynek célja: kenyéradó foglalkozás elsajátítása, - amit nemcsak a mezőgazdasági vagy ipari szakoktatás, hanem az irásra, olvasásra és gyakorlati számolásra való tanitás is elősegit. Van ebben a rokkantiskolában gépkocsi- és motorkezelői, gép- és gyorsirási, könyvvezetői és más hasonló tanfolyam is; de egyuttal módot nyújt a rokkantiskola arra is, hogy egyesek bevégezhessék félbenmaradt elemi vagy polgári iskolai tanulmányaikat, s igy léphessenek uj pályára.

Igy lesznek a rokkantakból igazi ezermesterek, mert sok mindenféle mesterséget megtanulhatnak a rokkantiskolában; és bár igaz, hogy a kéz vagy láb elvesztése véghetetlenül fájdalmas marad igy is, de azért rokkant hőseink élete és jövője mégse lesz reménytelen vagy örömtelen. És az állam meg a társadalom valóban ugy teljesiti szent kötelességét a rokkantak iránt, ha nem a kegyelemkenyerükről gondoskodik, hanem módot nyújt nekik arra, hogy saját erejükből és saját munkájukkal keressék meg a kenyerüket. Akik a haza védelmében veszitették el legdrágább kincsüket – a testük épségét; megérdemlik a segitést.