Az öves armadillo

Hajdanában hatalmas törzsnek a törpe ivadéka ez a békés, ártalmatlan és tompaelméjü állat, mely a teljes kipusztulás küszöbén áll, mert a szaporodása is nagyon csekély. A páncélosok rendjébe tartozik, mely valamikor régen, a harmadkorban, tehát több százezer esztendövel ezelőtt, igazi óriásokat számlált; egyik-másik, például a délamerikai Glyptodon, akkora volt, mint a rinocerosz, mások legalább oly nagyok, mint az ökör: míg a mostani fajok nagysága 40 cm. és 1 m. között váltakozik.

Általában mind esetlen teremtések, hosszu arcorru fejjel, nagy disznófüllel és a hátukon páncélt viselnek, mely hatszögü csontlemezekből vagy szabálytalan pikkelyekből tevődik össze. Nagyon gyámoltalan állatok, és egyetlen menekvésük az, hogy veszedelem esetén gyorsan a földbe ássák magukat. Erre valók nagyon erős ásókarmokkal fegyverzett végtagjaik, melyeknek segitségével oly gyorsan ásnak, hogy a szó szoros értelmében szemünk láttára tünnek el a földben.

A képünkön látható öves armadillo 35-40 cm. hosszu a farka nélkül, s a páncélja sötét-barnasárga. Dél-Amerikában honos, Cayennetől Argentináig, és 1-2 m. hosszu, folyosószerü vacokban lakik, amelyet maga ás, még pedig leginkább hangya vagy termitabolyok tövében, ahol éjjel-nappal kényelmesen eleséghez juthat. Ahol az állat gyakoribb, roppant sok az ilyen üreg, s a délamerikaiak gyülölik is ezért az armadillot, mert sok szerencsétlenségnek az okozója. Aknamunkája ugyanis fölötte veszélyezteti a puszták vakmerő lovasait, akik életük nagy részét nyeregben töltik. A vágtató paripa könnyen belehág az armadillo vackába, s akkor lovasával együtt nyakát szegheti.

Ezért aztán üldözi is az ember, ahol csak szerét teheti. Az armadillot rendesen holdvilágnál vadásszák. A vadász kemény, hegyes végü vagy buzogányforma husánggal és néhány kutyával indul a vad keresésére. Ha az állat még idejében észreveszi a kutyákat, legott üregébe menekül, vagy lehető gyorsasággal leássa magát a földbe; de, ha a kutyák előbb rohanják meg, mint az üregét érhetné, akkor el van veszve.

A kutyák ugyanis menten lefogják, s minthogy fogaikkal nem tudják megragadni, orrukkal és lábaikkal tartják fogva, míg a vadász odaér, s a fejére mért csapásokkal kivégzi. A tapasztaltabb kutyák orrukkal turva iparkodnak fölforditani az armadillót, hogy a hasához hozzáférhessenek; ha ez sikerült, abban a szempillantásban darabokra tépik, miközben a páncél ugy ropog a fogaik alatt, mint mikor tojáshéjat roppant össze az ember.

Sajátságos, hogy az armadillo, ha egyszer a kutyák már megragadták, sohase védekezik; ámbár hatalmas karmaival kétségkivül veszedelmes sebeket ejthetne ellenségein. Az esetlen állat rendesen lassu lépésben jár, de ha megriad, és ügetésbe fog, akkor oly gyorsan halad, hogy az ember nem érheti utól. De bármennyire gyorsitják is futásukat, mindig csak egyenes irányban, vagy nagy ivben ügethetnek, ugy hogy az üldözők könnyen bekerithetik, vagy elébük vághatnak. Ezt a fogyatékosságot azonban pompáésan pótolja nagy izomerejük, melynek segitségével hihetetlen gyorsan leássák magukat a földbe, még pedig oly kemény talajban is, mint pl. a termita-bolyok, ahová a kapa és csákány is csak nehezen vág be.

A meglett állatnak három perc se kell, hogy testénél is hosszabb folyosót ásson a föld alatt: s ha egyszer testével a föld alá jutott, sokkal gyorsabban ássa tovább magát, mint a legnagyobb kutyák is követhetik: sőt, ha esetleg a farka még kint maradt is: a legerősebb ember se birja többé a farkánál fogva kihuzni az üregből. Csak a hátát kell kissé földomboritania, s akkor oly erős ellentállást fejthet ki, amelynek legyőzésére minden emberi erő kevés.