Ha a háborut testnek képzeljük, amely él, amelynek kiterjedése van és végtagjai vannak, a munkásokat, akik a háboru életanyagát, a fémből készült hadiszerszámokat gyártják, nyugodt lélekkel nevezhetjük a háboru gerincének. Munkáskezek nélkül nem lehetne háborut viselni.
A front mögött a fémmel dolgozó gyárak műhelyeiben azonban kellő berendezés nélkül nem tudnánk a munkás életét még annyira sem biztositani, amennyire a fronton dolgozó és harcoló katona élet van többé-kevésbé veszélyben vagy biztonságban. A fémöntés óriási hőfok mellett történik, olyan magas temperatura mellett, hogy azt az ember szervezete nem birja el. A megöntött fém erős csiszoló és esztergályozó korongok alá kerül s lisztfinomságu port önt le magáról, amely ha elterjed a levegőben, s a munkás a tüdejére lélekzi, előbb-utóbb tönkre teszi légzőszerveit. A tisztogatás, szinezés, edzés savak használata után történik és a sav kipárolsága gyilkos hatásu az ember szervezetére.
Ezek a gyilkos elemek azok, amelyek a háboru gerincét, a fémgyárak munkásságát a legnagyobb mértékben veszélyeztetik. A gyári hygienia már régen felismerte, hogy feltétlenül meg kell óvni a munkás szervezetét ezektől a káros elemektől s igen egyszerű számitás igazolta, hogy sokkal olcsóbb a gyárat egészséges berendezésüvé épiteni, mint a munkásság korai rokkantság, esetleg tönkremenése esetén a kártalanitást fizetni.
Nemcsak az uj gyárakat épitik évek óta a képen látható és alább magyarázott módon egészséges üzemekké, hanem a meglévő, régi gyárakat is átalakitják a most már törvény utján előirt módon az egészségre ártalmatlanná. Nem is kell bőven magyarázni ennek a rendelkezésnek nemzetgazdasági horderejét, csak arra kell gondolni, hogy mi lenne az országból, ha a munkásság a fémárugyárakban éppen olyan arányokban pusztulna, mint a katona a fronton?
A gyári műhelyberendezés most emlitett és a képen is látható formája nem áll másból, mint egy óriási szellőztető rendszerből, amelynek segélyével a műhely térlevegőjét állandó huzóerő a szabadba viszi, s helyet ad az egészséges, friss levegőnek. Világos, hogy ez a szellőztető rendszer nem állhat a műhely térben szabadon, mert hiszen a munkásság nem ülhetne vagy állhatna folytonos léghuzamban, hanem kell, hogy ez a léghuzam csak ott álljon elő, ahol arra szükség van.
Ez pedig nem lehet másutt, csak közvetlenül a munkahelyek fölött. Van egy középponti csőhálózat, amelybe beletorkollik a munkahelyek fölötti mellékcsőrendszer minden csöve. Ha már most a szellőzőgép a főcsőből kihuzza a levegőt, a mellékcsőhálózaton át mindaz a rossz, gyilkos levegő, amely hőfokánál, fémporral való telitettségénél, savgőzzel és illattal való vegyületénél fogva ártalmas a szervezetre, kitódul és helyet ad a beömlő egészséges, friss, esetleg ózónnal telitett levegőnek. A munkás igy a tevékenysége által okozott romlott levegőt egyetlen pillanatig nem érzi.
