Lengyel Menyhért: Tinta

Írta: Kosztolányi Dezső. Kner Izidor kiadása. Gyoma

A Goncourt testvérek naplójában adatok vannak a heroikus küzdelemről, ami az íróban - művészben - végbemegy, hogy ki bírja fejezni nem is azt, amiről képzetei és gondolatai vannak, érzéseinek szeszélyes össze-vissza hullámzását, hanem csak hogy azt meg bírja közelíteni - mint egy festő - amit külsőségekből, mozgásból, tájképből, színekből látott.

Ez a két folytonos trainingben élő, ambíciókban fuldokló s a művészet édes mérgezésétől teljesen bódult testvérpár néha kiment alkonyatkor a mezőre s azt mondták egymásnak: most megnézzük a naplementét és le fogjuk írni. Azután hazamentek, szembeültek egy széles asztalnál, középen felgyújtották a lámpát és megpróbálták leírni azt, amit láttak. Mindent tintába fojtottak - e fekete nedvből akarták kiszivárványoztatni az életet, gyógyíthatatlan szerelmesei voltak az írás szép mesterségének.

Erőfeszítéseik eredménye néhány szép lap a Charles Demaillyben és a René Mauperinben. Az irodalmi hagyatékuk azonban nem olyan értékes, mint a halhatatlan példa arról, hogy mint kell egy írónak dolgozni, milyen szentnek kell tartani a mesterségét és mennyit kell gyakorolni (mint egy zongoraművésznek, aki órák hosszáig csinálja ugyanazon futamokat), hogy tehetsége átömöljön a formákon, melyet a szegény, dadogó szavak meghatároznak.

Kosztolányi Dezsőben, aki nagyszerűen ír, sok van az ilyen igazi, fanatikus íróból, a tinta-emberből. Könyve egy fejezetét a Nyugat olvasói is ismerik, a "Nyomdafesték" a címe, páratlan őszinte és érdekes vallomásokat tesz benne arról, ami az írót zaklatja és üldözi, s ahogy saját munkájával szemben áll.

Itt sokat mond el magáról és amit megtudunk róla, nagyon szimpatikus. Nemcsak formái, a szavak szép játéka, a kifejezés abszolút pontossága, a jó stílus, a rendkívüli ügyesség tették íróvá, hanem belül, a lelke mélyén is az igazi író él, hallgatódzik és figyel, aki csak jó és emberszerető lehet.

---

Ez teszi nagyon jelentékennyé könyvét, melyben pedig sok az olyan dolog, amiről különben nem érdemes írni. Napi témák és elfutó elmélkedések is vannak a könyvben, melyek nem alkalmasak arra, hogy az írót reprezentálják. De mindegyikben meg kell csodálni a művészetet és könnyedséget, amivel Kosztolányi tollát kezeli.

Két dolog azonban élesen és érdekesen ütközik ki a könyvből: "az utak, népek, városok" szakasz és a "kis történelem". Az előbbit, melyben utazásairól ír, máris úgy olvassuk, mint az egykorú feljegyzéseket, rendkívüli érdeklődéssel a régi világ iránt, mikor az író szabadon járt a most feldúlt és vértől áztatott földeken, elsuhanó régi belga tájakon, velencei temetőben és sietve vetette papírra feljegyzéseit, mintha érezte volna, hogy nemsokára a vér és vas áradata és a veszett gyűlölködés szöges drótjai választják el egymástól a békés földeket.

Még érdekesebb a "kis történelem", melyben "egy ma élő ember, aki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül abban a korban, melyet a hozzáértők nagynak tartottak." Amit ebből elmond és ahogy elmondja, az megint becsületére válik az igazi írónak, akinek a véres gőz nem homályosíthatja el a szemét, csak a részvét és szánalom könnyei futhatják be, amint úgy bámul az előtte érthetetlen szörnyűségekre, mint egy más világ riadt lakója.

A könyvet nagyon ízlésesen és szépen Kner Izidor adta ki, Gyomán. Újra gondolkozóba ejtheti a pesti könyvkiadókat, akik közül sok máris lemaradt a gyomai nyomdász mögött.