Dr. Lázár Béla: A magyar művészet jövője. Dick Manó kiadása.
Lázár Béla a legambiciózusabb, legszorgalmasabb képzőművészeti íróink egyike. Munkássága nem merül ki a művészettörténelmi, esztétikai irodalom művelésében, hanem propagál, agitál, kiállításokat szervez, felkutatja, napfényre hozza a közelmúlt elrejtett, kevéssé értékelt művészi alkotásait is.
Nyilván ez az eléggé meg nem becsülhető, emésztő munka, a művészet örvénylő centrumában való állandó erőkifejtés, hadakozás az oka, hogy bizonyos jelenségeket hibás szemmértékkel lát, azok jelentőségét túlzottan vagy lefokozva értékeli. Az ily napról-napra, szinte motorikus egy-ütemben folytatott munka, egyazon művésznemzedék, egyazon művészcsoport funkciójának, termelésének szakadatlan szemlélete, a belerohanás elmosódottá teszi számára a távlatok életét, arányait.
E diszpozícióban kell keresni Lázár Béla új könyve hiányosságainak okát, ez adja a kulcsot ahhoz, hogy ily gyakorlati ember, bizonyos gyakorlati kérdéseket fonákul, sokszor csodálkozást keltő naivitással állít be.
A magyar művészet jövője kétségtelenül izgató és kultúránk megalapozottságával, további kifejlődésével szorosan összefüggő kérdés, azt izoláltan, az ország, sőt Európa (a háború utáni Európa) gazdasági és politikai szerkezetétől függetlenül szemlélni, a megoldások módjait programpontokba foglalni alig lehet.
Ezt megérezte Lázár Béla is, ám indokolatlan fölényességgel és drasztikus jelzőkkel letárgyalván a háború első heteiben elmélkedő és jósolgató esztétikusokat - a leveli békákat - ő is ráül a háromlábú székre és jósolva, jövendölve távolabbi vonatkozásokban keresi a magyar művészet jövendő fejlődésének lehetőségeit.
Azonban míg a letárgyalt jósok túlnyomó része valamely egységes világszemlélet alapján meglehetős szabatossággal igyekezett gondolatait kiépíteni és jól vigyázott arra, hogy a vezető gondolat célhoz is érjen, Lázár Béla gondolatai még végső kilendülésük előtt visszahanyatlanak, menetüket megzavarja, összekuszálja az oda nem tartozó, közbevetett elemek, más gondolatkörből eredő, idegen gondolatmenetet betetőző megállapítások szinte beláthatatlan sokasága.
Ezt a visszás helyzetet úgy véli Lázár korrigálni, hogy megakadt, hamis vágányra tévedt gondolatait újabb mozzanatokkal kapcsolatosan ismét feltámasztja, de hasonló elkalandozások, kisebb jelentőségű események, adatok mohó applikálása miatt körülbelül azonos a folyamat. Hiába ismétli, hangsúlyozza aztán "legyen magyar a művészet, művészet legyen a magyar művészet", az okfejtés tisztasága, - a sok életre való idea, becsületes törekvés, szorgalom, informáltság, tudás mellett is - belevész a céltalan polemizálás káoszába.
E zavar látható oka nyilván az, hogy Lázár Béla a kelleténél nagyobb súlyt helyez a tekintélyekre, azok kijelentéseivel kisebb-nagyobb jelentőségű és fajsúlyú elmélkedéseik gyakran tovább sem fejleszthető eredményeivel túlontúl, át- és átszövi az írását, hivatkozik rájuk, idézi őket. E tekintélytúlbecsülés jellemző példája a könyve ajánló sorainak az a mondata, melyben elpanaszolja, hogy a Budapesti Szemle mindeddig egyszer sem foglalkozott műveivel, egyszer sem méltatta azokat. (Hogy lehet ezt túlélni?)
Aki ily túlzottan érzékeny és hiú, az ne hadakozzék és magára vessen, ha elvakult vagdalózása közepette ütlegek érik. Bármennyire nem ért valaki egyet a fiatal magyar festőnemzedék törekvéseivel, komoly könyvben ma már büntetlenül le nem írhatja, hogy: Matisse hatása pusztító és hogy a nyolcasok irányát egész művésznemzedék megsínyli. Az ellenfélben is meg kell becsülni a törekvés tisztaságát, még ha az eredmények esetleg nem is igazolják azokat oly mértékben, mint várni lehetett volna.
Olyasvalaki, aki könyvének majdnem mindegyik oldalán legalább egyszer felemlíti Szinyeit, ugyanazt a Szinyeit, kinek kezéből a kortársak durva röhögése, a meg nem értés, a korlátoltság, egy időre kiverte a palettát, olyasvalaki megtanulhatta volna már ebből az egy esetből, ha a múlt ezer meg ezer példájából nem bírta megtanulni, hogy nemcsak a Budapesti Szemle, hanem ő se csalhatatlan.
Lázár Béla nagyon helyesen a művészi nevelést és a közönség ízlésének a legszélesebb alapon való intenzív fejlesztését fokozott mértékben szükségesnek tartja. Hogy mennyire igaza van, mi sem mutatja jobban, mint könyvének fedele, melynek felső peremét egy sárközi parasztlány pompás fejdísze ékíti, míg a fedél alsó kétharmadát valami furcsa, ízléstelen és a felső rész hatását bántó módon tönkretevő rajz foglalja el.
