Ambrus Zoltán: HÁBORÚS JEGYZETEK
Berlinben, a villamos peronján két férfi álldogál és beszélget, az egyik öreg, a másik fiatal. Tulajdonképpen csak az öreg beszél, mert az ifjabbik, aki tehát bölcsebb is, miután elmesélte, hogy őt a katonai szolgálatra most még alkalmatlannak találták, csak "Hja-hja!" vagy "Persze, persze!"-féle kijelentésekkel szekundál az öregnek. Ez azonban a legkevésbé se tartózkodó s amikor a villamos felvirágozott újonc-csapattal találkozik, így kezd érzelegni:
- Hát ezeket is viszik, szegényeket! Vajon hány fog visszatérni közülük?! És az élvemaradtak közül is hánynak fog megmaradni keze-lába?! Borzasztó, hogy hány ember bénul meg ebben a háborúban? És mit fognak kezdeni azok a féllábúak, akiknek az egyik karjuk is hiányzik?! Ki fogja ellátni őket?! Vagy menjenek el koldulni, ahányan vannak?! Mikor lesz már béke?!
Már éppen ideje volna, hogy béke legyen. Hiszen nemsokára mindegyik hadviselő félnek elfogy az emberanyaga! Kiket fognak aztán a harcba küldeni, innen is, túlról is?! A hetvenéveseket meg a gyerekeket?! És miért? Hogy új piaca legyen a tőkéinknek? Hát ne legyen új piaca a tőkéinknek.
A beszélgetés - vagy inkább, monológ - behallatszik a kocsi belsejébe s odabenn egy öreg hölgy, miután egy darabig idegesen fészkelődött, egyszerre felcsattan:
- Hát nincs itten férfi, aki rendet csináljon és betömje a száját ennek a nyomorultnak?!
A kocsi belsejében ülő és így aposztrofált férfiak közül az egyik feláll, kilép a peronra és azt mondja a szájas öregnek:
- Hallja, fogja be a száját, mert ha tovább folytatja a szónoklatát, amelyért tulajdonképpen pofont érdemelne, rendőrt hívatok és becsukatom!
Az öreg azt feleli:
- Mi köze önnek ahhoz, hogy én itt másodmagammal mit beszélek?! Ne hallgatózzék! És ne beszéljen pofonról, mert ezt az kaphatja meg, aki ígéri!
Amaz a legközelebbi megállónál rendőrt hívott s felszólítja ezt, hogy állapítsa meg, kicsoda ez az öregember, mert ez a villamos peronján hazaáruló és lázító szónoklatot tartott. A rendőr teljesíti a kívánságot, feljegyzi annak a fiatalnak a nevét és lakását is, akivel az öreg beszélgetett, aztán a kocsi belsejében ülőkhöz fordul, ki hallotta a lázító beszédet?
Csak két ember jelentkezik tanúnak, az öreg hölgy meg a Lohengrin, aki az agg Brabanti Elzáért síkra szállott.
A rendőrség átteszi az ügyet a büntetőtörvényszékhez.
Kihallgatják a tanúkat. Az első azt mondja, hogy a vádlottal csak ő állt a peronon, kívülük senki s a vádlott heveskedés nélkül szólt olyan kérdésekről, amelyek ma mindenkit foglalkoztatnak. Az öreg hölgy és Lohengrinje ellenben egyértelműen azt vallják, hogy a vádlott lázító hangú és tartalmú szónoklatot tartott.
A védő kifejti, hogy csak magánbeszélgetésről lehet szó, mely nem közönségnek szólt, ha véletlenül más is meghallhatta. Megjegyzi, hogy Brabanti Elza gyermektelen felesége egy olyan kereskedőnek, aki a háborúban zsírspekulációval nagy vagyont szerzett s így érthető, ha a békét nem várja türelmetlenül. Elmondja végül, hogy a vádlottnak, aki vagyontalan szedő, egy fia megbénult, harmadik fia pedig most is a harctéren van.
A büntetőtörvényszék hat heti fogságra ítéli a vádlottat, mert nyilatkozatai a közrendet veszélyeztették és ez olyan időben, mint a mai, nem maradhat megtorlás nélkül.
Mikor azt kérdik: megértette-e, a vádlott azt feleli, hogy más időben az emberek milliói szájaskodnak, privátim és közönség előtt, minden bűnhődés nélkül, de még az olyan időben is, mint a mai, pusztán a békeáhítozásért hat heti fogság egy kicsit sok békedíjnak. De a törvényszék elnöke torkára forrasztja a szót azzal, hogy fogja be a száját, mert különben rendbírsággal sújtja.
